Az özvegy

Nézte a sötét tájat, az elsuhanó fényeket, s a régi időkre gondolt. Eszébe jutott ifjúsága, a jó és a rossz egyaránt. De sosem kesergett. Akkor sem, amikor tíz év házasság után özvegyen maradt. A második szülést követően az aszszony megbetegedett. Soha többé nem gyógyult meg. Három keserves, szenvedéssel teli év után szép csendesen elaludt. Végérvényesen.

Az egyedül maradt férfi keményen tartotta magát. Tette ezt szeretettel vegyített féltésből, arra is gondolva, így talán könnyebben sikerül betöltenie azt az űrt, melyet az édesanya elvesztése okozott a két apró fiúcskának. Hiányzott az asszony, nagyon hiányzott. Halálával tetemes teher nehezedett a vállaira. Megoldotta. Igaz, segítséggel, de felnevelte, taníttatta fiait.

Szép szál férfi volt, mégsem akart újra nősülni. Bár gyermekei felcseperedtek, megtehette volna. Napjai így egyedüllétben teltek. Fiai megnősültek, unokái gyarapodtak. Valahogy egyre kevesebb idő maradt idősödő apjukra. Pedig várta őket. Minden hétvégén. Szinte megfiatalodott, mikor unokái unszolására sétát tettek a közeli erdő lengedező fái alatt vezető keskeny úton, magukba szippantva a tavaszi esőillatot árasztó fák tiszta, egészséges zöld illatát. Fáradtan hazaérve az unokák elnyúltak nagyapjuk mellett a kanapén, s mély álomba szenderültek. Ilyenkor boldog volt, érezte, szükség van rá. Fontos még valakinek.

Az évek teltek, az unokák a saját útjukat egyengették. Tudta, hogy eljön ez az idő, mégis felkészületlenül érte. Rátört a magány, s rádöbbent, megöregedett. De jó is lenne, ha volna egy társ mellettem! – mondogatta egyre gyakrabban, de közel a hetvenhez már nem reménykedett, hogy valaha is társra talál.

Télre gyakran költözött a közeli városba idősebb fiához. Serénykedett, igyekezett hasznossá tenni magát. Örült minden munkának. De egy városi lakás egészen más, mint az ő kis házikója, kertecskéje, ahol mindig akad tennivaló. Ott érzi magát igazán otthon. Az örökös városi zajongás után jó hazamenni. Csak az a magány ne várná otthon!

Egy tavaszi szép napon mikor a parkban pihente ki fáradalmait, nézegetve a jövő-menő embereket, járműveket, egy idősödő, ápolt külsejű hölgy a mellette lévő üres helyet szemelte ki magának, hogy megpihentesse fáradt lábait. Szóba elegyedtek. Nehezen indult a beszélgetés, de egy órán belül már ismerték egymás életének legszomorúbb emlékeit is. Mindketten özvegyek voltak, évekig éltek társ nélkül, esténként egyedül szenderültek álomba. Szinte kivirultak. Szívük megtelt reménnyel.

Hónapok múltán, mikor egyre szorosabbá vált kapcsolatuk, pironkodva vallották be egymásnak, hogy bizony jóval túl a hatvanon is lehet szeretni, boldogságot érezni, új életet kezdeni.

Azóta egymást támogatva, kiegészítve élik napjaikat. Voltak nehézségeik, de együtt leküzdötték. Nem törődve a rosszalló pillantásokkal, csípős megjegyzésekkel. Boldogok. Azóta is.