Az örökbe fogadott család

Aztán miután elrendezték az útjukba kerülő csillámló homokszemeket, erejüket vesztve csúsztak vissza a tengerbe. S hogy hagyjanak is valamit maguk után, egy-egy kagylót vagy gömbölydedre csiszolt homokkövet tettek le a lábunk elé. Olyan csodálatosakat, hogy óhatatlanul is újból meg újból lehajolt értük az ember.

A verőfényes nyárban a tajtékzó tenger hatalmas erejénél csak a perzselő napsugarak tűntek könyörtelenebbeknek. A fürdőzők, akiket elriasztott a zavaros víz, tömegesen indultak gázoló sétára a selymes homokban. Látnivaló persze mindig akad. Elvegyülni az őrült hangzavarral szórakozó taliánok között végtelenül mókás mulatság. A „szakértőnek” számító helyi lakosok is gyanakvóan kémlelték a tenger feletti horizontot. Olyasmit magyaráztak egymásnak, amit nem értettem ugyan, mégis bizonyos voltam benne, hogy itt történni fog valami nem mindennapi. S mielőtt még eluralkodott volna rajtam a pánikhangulat, rémületemben akkorát ugortam, amekkorát csak tudtam. A soron következő hullám egy óriásmedúzát rakott a lábam elé. Halványlilás teste átlátszóan csillogott a napfényben, s úgy tűnt, folyamatosan vízért kapkodott. Aztán ahogy gyűlt körülöttem a bámészkodó tömeg, egyre büszkébben hárítgattam papucsommal a part felé félelmetes trófeámat. Na ez már nem csíp meg senkit, magyaráztam a körülöttem csodálkozó taliánoknak, akik biztos nem értettek, mégis elismerően pillantottak felém. Diadalittasan néztem körül, még a háborgó tengerről is megfeledkeztem. Aztán egyszer csak kezdett elegem lenni a nagy dicsőségből, s azon törtem a fejem, mi legyen a sorsa ennek a szegény döglött medúzának a tűző napon.

Gyászos mélázgatásomban egy különös hang zavart meg, amelyhez egy még különösebb emberke tartozott. Hogy nem olasz, azt azonnal láttam. Sokkal feketébb volt, mint amilyenre a napon lesülhet az ember. Meg aztán ez angolul beszélt, különös akcentussal és meglehetősen rosszul. De még mindig jobban, mint én. S miután meggyőződtem róla, hogy némettudásommal itt nem sokra megyek, valami különös mutogatós halandzsa nyelven kezdtünk kommunikálni. Afelől érdeklődött, hogy mi a szándékom a különös zsákmánnyal. Legfőbbképpen az izgatta, hogy megeszem-e ezt a nagyra nőtt tengeri herkentyűt. Én igazán nem zárkózom el a helyi specialitások elől, de miután a medúza nem volt túl bizalomgerjesztő, hát nagylelkűen felajánlottam a kis emberkének. Gondoltam, nem is rossz, legalább megszabadulok tőle. De meglepetésemre neki se kellett, s kézzel lábbal magyarázta, hogy ő csak miattam aggódott, ez lett volna ugyanis szerinte az én „utolsó vacsorám”.

Lapátra tettük hát szegény párát, és a legközelebbi konténer fenekébe süllyesztettük. Közben csatlakozott hozzám a családom, s nem tagadom, az angol erősítés éppen jókor jött. Újdonsült megmentőmmel összeismerkedtünk. A kis indiait Mizannak hívták, bizsut árult a kartondobozokból tákolt asztalkán, onnan nézte végig nagy érdeklődéssel közjátékomat a medúzával. Mi is bemutatkoztunk. Akkor lepődtünk csak meg igazán, amikor Szlovákiáról kezdett mesélni. Neki nagyon tetszett a mi kis országunk, csak sajnos nagyon keveset látott belőle, mert többnyire be volt kötve a szeme. Kicsit összezavart a válaszával, és először azt hittük, hogy csak a nyelvi hiányosságaink miatt nem értjük egymást. Újrafogalmaztuk hát kérdéseinket. Miért és ki kötötte be a szemét? Válasza annyira meghökkentő volt, hogy a perzselő napon is kirázott a hideg. A maffia.

2001-ben, alig 19 évesen Mizan úgy döntött, hogy egy jobb élet reményében elhagyja Bombeyt, családját, szüleit, hazáját. S mert ez hivatalosan lehetetlen volt, papírok nélkül, sok-sok pénzért az embercsempész maffiára bízta életét. Szökése Indiából Oroszországon, Ukrajnán, Szlovákián keresztül 3 hónapig tartott Rómába. Embertelen körülmények között jöttek hetekig gyalog, rejtőzködtek a hegyekben és kamionok fenekébe zárva. Ő szerencsés volt. Eljutott Rómába, ahol már várták az ismerősök. Most tanul. Olaszul és angolul. Vizsgázni szeretne és minden vágya, hogy gyári munkás lehessen Rómában, mert akkor valószínűleg az olasz állampolgárságot is megkapja. És akkor talán haza is látogathat Indiába. Nyáron a riviérán árul havi 500 euróért. Vett magának egy öreg ütött-kopott biciklit. Az egyetlen szórakozása, hogy esténként a zajongó és nyüzsgő pálmasoron nézelődik.

Az olaszok nem igazán szeretik, csak megtűrik a bevándorlókat. Mizan az új hazában mégis jól érzi magát. Vidám és tervei vannak. Sajátos kolóniákban élnek, amelyeknek megvannak a szabályai. Többek közt az is, hogy közösen vásárolnak, főznek és együtt ebédelnek. Tulajdonképpen ez volt az oka, hogy különös beszélgetésünknek vége szakadt. Na meg az is, hogy közben a horizont felett megjelenő fekete felhők iszonyatos trópusi vihart hoztak magukkal. A félelmetesen cikázó villámok pár méterre tőlünk csaptak be, s mintha az egész tenger kiborult volna a medréből. Amilyen hamar jött, olyan gyorsan vonult el a vihar. Este már ugyanolyan vidáman fénylettek a csillagok az égen s csalogattak bennünket a zenés éjszakába.

A különös meglepetések sorozata azonban korántsem ért véget. Mizan ott ücsörgött biciklijét támasztva a szállónk előtti szökőkútnál. Véletlenül vagy szándékosan? Valószínűleg sohasem tudom meg. De az biztos, hogy örültünk egymásnak. És beszélgettünk az életéről, a barátairól, arról az összetartó erőről, amellyel segítik egymás boldogulását az új hazában. Komoly dolgokról mesélt, s közben mégis mosolygott, végtelenül kedves volt, barátságos, de egyáltalán nem tolakodó. Kimondatlanul is tudtuk, hogy valami különös kötelék szövődik köztünk.

Másnap, mire leértem a strandra, Mizan már dolgozott és a gyerekeim, akik alig pár évvel fiatalabbak csak nála, ott nyüzsögtek körülötte. A sokszor érzéketlennek tűnő kamaszok lelkét is megérintette az a sors, ami akár az ő sorsuk is lehetne. Sajnálták. Órákon át beszélgettek, sőt bátran mondhatom, összebarátkoztak. Segítettek neki a cipekedéssel a perzselő homokban, és kötözgették a rozoga biciklire a megmaradt portékát.

Mizan hozzátartozott a csodálatos tengerparthoz, a napsütéshez, a pálmasorokhoz, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy talán egy kicsit a családunkhoz is. Aztán eljött az utolsó nap. Mizan szeme szomorkásan csillogott. És én is küszködtem a könnyeimmel, amikor átölelte a gyerekeimet és azt mondta, hogy mi vagyunk az ő európai családja. Szó szerint örökbe fogadott bennünket. Először ült le közénk félénken a napernyő alá, kezében egy zöld reklámtáskát szorongatott. Ajándékot hozott. Valamennyiünknek. Névre szólóan. És anyának szólított. Ezüst karkötőt, bőrtárcát, vászonkendőt és tarka gyöngysort, a gyerekek azóta is nagy becsben tartják. Bármennyire akartam is, nem lehetett az ajándékokat viszszautasítani.

Ugyanazon a napon hagytuk el a Pálma-riviérát. Mizan visszatért Rómába, mi meg a hazai esős őszbe. Már majdnem sikerült visszazökkenni a régi kerékvágásba, amikor másnap Mizan telefonált. Csak azt szerette volna tudni, hogy szerencsésen hazaértünk-e.