Az iskola az alapozás műhelye

Tanárnő és tanférfiú kétfajta van: szigorú vagy megengedő. Egy félszázadon át ön melyik típus volt?

Talán egyszerre mind a kettő. Többnyire már a tanévnyitót követő első tanítási órán tisztáztuk, hogy nálam hol húzódnak a szigorban is létező megengedés határai. Azokon belül viszont nem akadályoztam a diákokat semmiben, inkább támogattam a kötetlenségüket. Ha meg osztályfőnökként egy új gimnáziumi osztályt kaptam, a bemutatkozásnál mindenkivel kezet fogtam. A négy év elteltével aztán többen is azt mondták: őnekik az a kézfogás azt jelentette, hogy érezték, jó helyre jöttek!...

Általában a laza, elnéző tanerő a népszerűbb. Igaz, többnyire nem is veszik őket valóban komolyan.

Mindig amondó voltam, hogy engem ne egy hónap vagy egy röpke tanév, hanem majd az érettségi után szeressenek igaziból a diákjaim. Minél később nyilatkozik valaki elismerően egyik-másik tanáráról, az a méltánylás annál értékesebb. Hiszen nekünk, felvidéki magyar pedagógusoknak kétszeresen kell nívós oktatást biztosítanunk, hogy a diákjaink megbízható alapokkal, megfelelő tudással lépjenek tovább egyetemre. Elvégre ez a gimnáziumok elsődleges feladata.

Mikor mondhatja egy pedagógus, hogy már mindent tud az iskoláról? Valóban kell hozzá legalább három-négy letanított évtized?

Hogy mindent tudnánk a diákjainkról vagy magáról az iskoláról, őszintén szólva, az sohasem állítható. Már csak azért sem, mert például egy gimnáziumban négyévente egészen új arcokkal találkozunk, ahogyan az alapiskolába vagy a szakiskolákba szintén évről évre új tanulók jönnek. Persze, ha egy pedagógus akarja és nyitott szemmel jár az iskola falai között, s közben a továbbképzést sem feledi, akkor sok mindent világosan láthat, ám sohasem mondhatja, hogy valóban mindennel tisztában van. Természetesen, ez alól én sem vagyok kivétel, pedig becsülettel letanítottam kevés híján ötven esztendőt.

Az ön gyermekkora még a Novotný-rendszerhez, pályakezdése a Husák-érához kötődik, tehát a vaskalapos szocialista rendszerhez. Visszanézve arra a korszakra, ma miként látja: miért fontos, hogy az iskola ne kritikátlanul gondolkodó, glédába állított, önazonosság nélküli alattvalókat neveljen?

Mert a gyerekek csak akkor válhatnak egyéniségekké. Csak úgy alakulhat ki a saját szellemi énjük. Ha birkanyájat nevelünk, az senkinek sem jó, a diákságnak meg egyáltalán nem. Az én korosztályom egyébként a háború utáni szlovákiai magyar pedagógusság második hulláma. Az előttünk járók az ötvenes évek elején újranyílt itteni magyar iskolák tanítói voltak, közülük sokan csupán később szerezhették meg a felsőfokú szakvégzettséget.

Viszont ön 1971-ben, alig huszonévesen vehette át Nyitrán matematika– fizika szakos diplomáját. Milyen volt a hírhedt „preverálások”, azaz a cégéres politikai átigazolások sűrűjében nekivágni az akkori való világnak?

Főiskolásokként, pályakezdőkként bennünket ez kevésbé érintett, de így is feszélyező volt látni, hogy ez a politikai önkény a tanítóság soraiban szakmailag, meg hát egyénileg is, hány embert tett tönkre. Én még a gyermekkoromban éltem át valami hasonlót. Amikor láttam, ahogy községünkben apámat 1959 októberében az utolsó magángazdaként bekényszerítették a szövetkezetbe, és ezzel Dunaradvány is „szocialista faluvá” lett. Elvették mindenünket, és az aranykalászos gazdaképzőt végzett apám úgy lett sima szövetkezeti tag, hogy ott az elnök korábban suszter volt... Akkoriban az elvtársak szemében az jelentette a szálkát, hogy egy-egy magángazda független ember volt. Ezt az önálló tartást kell elérni a mai diákság körében is. Hogy a diák független maradjon a gondolataiban és a megnyilvánulásaiban; ne egy ideológiát vagy valaki más nézeteit szajkózza. Ezért fontos, hogy a gyerekek kérdezzenek, legyen saját véleményük, meg érvelni is tudjanak.

A jeles pszichológus, Carl Gustav Jung arra figyelmeztet, hogy ahol élet van, ott ellentmondás van. Ezért is fontos, hogy a diákok kérdezzenek?

Szerintem feltétlenül. Egyik-másik osztályomban persze nekem is voltak ellentéteim, de mindig örültem annak, ha a gyerekeknek kérdéseik voltak. Hiszen igaz a szólás, hogy szegény az az ember, akinek sok mindenről véleménye van, kérdései viszont nincsenek. Igyekeztem sokat a diákjaim között, a körükben lenni. Beszélgetni velük, figyelni rájuk, esetleg azt is észrevenni amit nem akartak, hogy észrevegyem. Így apránként kiérezték, hogy az ember törődik velük. Egy tanárembernek mindenkinél jobban kell tudnia, hogy a diákjai életébe mélyen beleépül és meghatározza, amiket az ember az iskolai évei alatt is átél. Közben annyiféle változás történik vele, ami formálhatja és sokfelé lökheti az életét. Ezért kell rávezetni őt/őket arra, hogy mindenki igyekezzen tudatosítani, mi zajlik körülötte. Milyen változások és lényeges pillanatok. Az iskola feladata – és nem csak a gimnáziumé –, hogy a diákjai bevezetődjenek a kultúránkba, civilizációnkba. Az előírt tanmenet mellett erre is szükség van, és ehhez élményeket kell adnunk. A jó iskola tudja ezt, és a gyakorlatban alkalmazza is.

Tanár úr, a tanítás és a tanulás szabadsága az emberi jogokban leszögezett alapérték. Ön mennyire tudta érvényesíteni a tanítás szabadságát? Mennyire volt önre bízva, hogy mit tanít?

Az én fő tantárgyam mindig is a matematika volt, ami már a jellegénél fogva eléggé kötött. Matekból évfolyamonként konzekvensen átvenni a kötelező tananyagot sosem volt különösebb kunszt.

Hanem akkor mi?

A többletben megbúvó lényeggel foglalkozni. Mélyebbről merítve átvenni azt is, amire manapság könnyen ráfogják, hogy fölösleges, elavult téma, meg hogy az ma már nem kötelező. De hát ez nem így van! Különösen nem a mai sokkal-sokkal nyitottabb világban. Határozott alapelvem, hogy a diákjaim a gimnáziumi évek alatt matematikából lehetőleg a tantervben megszabottaknál szilárdabb alapokat kapjanak, amire később építeni tudnak. Hiszen ha Pozsonyban, Brünnben, Prágában jutottak egyetemre, ott idegen nyelven rengeteg új fogalom meg pontosan idézendő definíció zúdult a nyakukba, amivel valóban megbízható alapok nélkül nehéz sikerrel megbirkózni. Ezért érdemes például matematikából is már a gimnáziumban számos dolgot körültekintő tanári rávezetéssel gondosabban átvenni, komolyabban érinteni.

Kalácska József életébe hogyan épültek be a saját tanítói? Példaképként belőlük mi öröklődött az öt évtizedes életpályájába?

Őszintén szólva már az is motivált, hogy otthon, a mi családunkban nagy becsülete volt a tanítóknak és a lelkészeknek. Odahaza soha egy rossz szó nem hangzott el a tanáraimról. Az általános iskolai matematikatanárom, Atlasz Sándor jó hangulatú, félelemmentes órákat tartott; igazságosan értékelt és osztályozott. A komáromi gimnáziumban az igényes matematika- és fizikaoktatást bevezető tanáregyéniség, Czókoly Béla volt a tanárom. Az ő példája terelt a tanári pálya felé. És az is, hogy Nyitrán, a tanárképző főiskolán magyarul folyt az oktatás. Itt a legnagyobb benyomást talán Cordines István tette rám, aki elejével szakkört vezetett, majd tanított is bennünket.

Gondolom, ma már rákérdezhetek: ön a matematika melyik ágát tanította a legszívesebben?

Mondjam, hogy a geometriát, a síkés a térmértant? Feladataik megoldása kreativitást igényel, fejleszti az esztétikumot, sikerélményt nyújt és segít felismerni az összefüggéseket. Vagy említsem a differenciál- és az integrálszámítás alapjait, fogalmaik kialakítását? Itt a magasabb matematika szépsége és gyakorlati felhasználása mutatható meg.

A matematikát, állítólag, felfedezni kell, nem magolni. De miért van az, hogy számtalan diák a matekot magolni nem is akarja, felfedezni meg nem tudja!

Egyedül nem fogja felfedezni, az biztos. Azért van ott a tanár, hogy a tanórákon felfedeztesse vele. Persze, ehhez a tanárnak tudnia kell, hogy mit akar elérni, és ehhez a tananyagot lépésenként úgy tudja elmagyarázni, hogy közben elnyerje diákjai kíváncsiságát, mélyebb érdeklődését. Az a diák, akinek ebben a folyamatosságban bepótolatlan hiányosságai vannak, aligha fog lelkesedni a matematikáért. Nincs ennek egyéb titka, „csak” ennyi.

Évtizedeken át tanévenként több száz diák között élt, időközben nyilván számtalan szakmai konferencián vett részt. Visszapillantva miképpen látja:manapság a gyerekek azt tanulják az iskolában, amit tudni, látni akarnak, amit hallani szeretnének, tehát ami érdekli őket?

Bizonyára ilyen is van, de főként az van, amit kötelezően meg kell tanulni, mert nem hiába írja elő a tanterv. Ha csak arra hallgatnánk amit a diák kér, az aligha lenne kielégítő és helyénvaló. Sőt nagy baj lenne! Az ilyen témák fölmerültével nekem mindig Illyés Gyula intelme jut eszembe: „Ne azt add meg fiadnak amit kér, hanem amit kérnie kellene.” És hogy a saját kérései mellett mit kellene kérnie, azt mi tudjuk. Azért végeztünk régebben tanárképző főiskolát, mostanában egyetemet. Persze pedagógusként világosan látnunk kell, hogy mi a célunk és ahhoz mi mindent kell végigcsinálnunk. Utaljak újra Illyés Gyula szavaira?

Tanár úr, félszázados tapasztalatainak melyek a leglényegesebb tanulságai?

Két fontos dolgot említek. Az egyik: aki pedagógusnak megy és ezt a hivatást vállalja, az tisztelje a diákokat, szeresse azt, amit csinál, és mindig adni akarjon, a tudás továbbadásában ne legyen irigy. A szülőknek pedig azt tanácsolom, hogy magyar gyereknek magyar tannyelvű iskolában a helye. Az a kisgyerek, aki magyarul álmodik, az hatéves korában magyar iskola padjaiba kerüljön. Ez nagyon-nagyon fontos döntés.