Lehet szeretni a matekot?

A matematikusok jobbára akkurátus emberek. Tanár úr, számba vette már, hány matekórát tanított eddigi pályája során? 

Nem számoltam, de rengeteget. Ráadásul pályakezdőként nemcsak matematikát, hanem az akkori körülmények révén magyart és történelmet, sőt, helyettesítő tanárként kémiát is tanítottam. Emlékszem, Marcelházán az egyik magyarórán a Toldit vettük, amikor Takács Ernő igazgatóhelyettes bejött hozzám hospitálni. Az óra végén azt mondta, ha a matematikát is így fogom tanítani, az nagyon jó lesz. 

Mivel lehet kiérdemelni a Felvidéki Magyar Pedagógus Díjat? 

Erről elmélkedni nem az én tisztem. De annyit mondhatok, sok kolléga is megérdemelné e díjat, csak talán a környezetük nem tudatosítja ezt kellőképpen. Így megfelelő felterjesztés híján a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöksége sem mérlegelheti kitüntetésüket. Ugyanis ezt a díjat nem a politika, hanem a szakma osztja. Egy pedagógusi „életmű” jutalmául. Az elvégzett munkáért, a szakmai tapasztalatok továbbadásáért és talán a tanárként vállalt társadalmi munkáért. Persze, legfőbb kötelességemnek mindig a tanítást tartottam, egyre több gyakorlattal és szakmai elmélyüléssel. 

A matematikatanár miként veszi észre, hogy egyik-másik diákja jobban inklinál az egyébként nem éppen népszerű matekhoz? Ezt meglátni kell, vagy ráérezni? 

Az ilyen gyerekek általában már az első tanórákon kitűnnek éleslátásukkal, pontos fogalmazásukkal, tiszta gondolkodásmódjukkal. Azután a hazai, esetleg nemzetközi vagy a szlovákiai magyar iskolákban indított matematikaversenyeken is bizonyíthatnak, hiszen a rendszerváltás után a magyarországi matematikai vetélkedők szintén népszerűek lettek nálunk. Aki kitűnik ezeken a logikus gondolkodást is kívánó versenyeken, többnyire alaposabban is foglalkozni kezd a matekkal, és így az örömmatematikában is része van. 

Ők nyilván a tehetségesebbek. De hogyan ismerszik meg egy zseni? 

Ők olyan dolgokat is tudnak, amelyeket sohasem tanultak. Persze, ez utóbbi többlethez kreativitás is szükséges; bár aki „csupán” ügyesen kreatív, még nem föltétlenül zseni. 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"215819","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"320"}}]]
 Azoknak van igazuk, akik szerint a matematikával úgy vagyunk, mint a rajzzal meg az énekkel? Hogy minden gyerekben ott a tehetség szikrája, csak a szülő és az iskola „elfelejtette” kibontakoztatni? 

Kodály intelme szerint mindenki torkában ott a hangszer! A matematikáról ez így nem mondható el maradéktalanul, viszont a matek kitűnően fejleszthető. Talán meglepő, hogy a gimnázium első évfolyamának legelső matematikaóráját szövegolvastatással szoktam kezdeni. Arra vagyok kíváncsi, hogy új diákjaim között ki olvas folyékonyan, ki szótagismételve és ki szóismételve. Ugyanis ahhoz, hogy valaki könnyen tanuljon, olvasnia is kitűnően kell, ami a szövegértés alapja. Az olvasáskészség kialakulásában a szülőnek, az óvodának és az alapiskola alsó tagozatának meghatározó szerepe van. Még ha a mai világban roppant nehéz is megszerettetni az olvasást. 

A matematikát nem elég érteni? 

Nem! Mert a matekfeladatok megoldásának egyik kulcsa a hibátlan szövegértés. A szöveget rögzíteni és bármikor kreatívan alkalmazni meg is kell tanulni. A matematika csak így válhat szélesebb körben is közkedveltebbé. 

Ennyi matekozás után nézzük az oktatásügyi „egyenlet” másik oldalát: 45 év praxissal, pedagógusként, manapság milyen a közéleti közérzete? Friss hír, hogy a tanítóság újabb sztrájkot hirdetett! 

Világéletemben boldog voltam, ha tanítottam. És hogy az ember kevésbé volt megfizetve? Azt évtizedeken át egyszerűen lenyelte. 

Ez azért egy lelkes pedagógus szájízét is megkeseríthette. 

A valós boldogság a másoknak tett szolgálat; s ezt a tanító nap mint nap bizonyíthatja. Oktatjuk és neveljük a diákokat, alakítjuk az értékrendjüket. Azért meg sohasem éreztem magam kisebbrendűnek, hogy a pedagógus pénztárcája laposabb. Nem kellemes tudat, de megszokható. Pótlásként, legalábbis faluhelyen, ki-ki megtermesztette, amire szüksége volt. Többnyire ezt csinálta minden fiatal tanerő. A magyar iskolákat támogató tüntetéseken részt szoktam venni, és nem csak azért, mert szakszervezeti elnök is voltam. A pedagógusok mostani országos megmozdulásainak, úgy tűnik, a kormányzat nem tulajdonít különösebb fontosságot. Bár ezeket az akciókat komolyabb társadalmi nyomást remélve más időpontokra kellene időzíteni. 

Most épp hetekkel vagyunk a parlamenti választások előtt. 

Nem erre gondoltam. Mondjuk a szóbeli érettségik idejére, mert az iskolaügy dolgaiban arra az időszakra inkább irányul országos figyelem. Persze, ez kockázatot is jelenthetne, hiszen a civil szféra tekintélyesebb támogatása nélkül egy ilyen kiállás mind a diákokat, mind a szüleiket a pedagógusok ellen fordíthatja. Ez ugyanis a szóbelik kitolódását jelentené augusztus végére, szeptember elejére, ami utólagos problémákat okozhat egy-egy gyöngébb diáknak, ha megbukik. De éppen így igaz az is, hogy a pedagógusok határozottabb fellépése nélkül aligha lehet eredményeket elérni. 

A pedagógustársadalomnak Szlovákiában bizonygatnia kell hivatása súlyát? Vagy a művelődés fontosságát? 

Ha Közép-Európában, a 21. század elején ezt bizonygatni kell, akkor ott ijesztően rossz a helyzet. Gondolom, ezt tudja mindenki, a politikai vezetés is; a kérdés viszont, tudatosítja-e. 

Ez mennyiben bántó, sőt sértő? 

Bántónak bántó, de nem törődöm vele. Ha belépek egy osztályterembe, ott harminc csillogó fiatal szempár várja, hogy mit mond a tanár. Ezt az érzést nem lehet megfizetni! 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"215820","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"414","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]
Több évtizedes tapasztalataival nem úgy érzi, hogy az iskolák mára kiürítették a társadalmi élet nyilvános tereit? Noha a nyilvánosságnak szolgálnak, mégsem lelkiismeretei a társadalomnak, kútfői az új gondolatoknak. Fölnézünk még az iskolákra? 

A társadalom egy rétege igen. A szélesebb körben tapasztalható tekintélycsorbulásnak viszont több oka is tudható. Például az ifjúság manapság főként azzal törődik, hogy az általa kiszemelt pálya mennyire jövedelmező. Egy másik elgondolkodtató jelenség, hogy Szlovákiában az elmúlt években egyes tantárgyakban szinte fájón csökkentették a tananyagot. A diákok úgy lépnek a gimnáziumokba, hogy – mondjuk matematikából – az elsős nem tudja azt, amit korábban már az alapiskola nyolcadik osztályában elsajátítottak a tanulók. Erre rettenetesen nehéz építeni, és ha valaki egyetemre készül, nagyon sokat kell pótolnia. Hosszabb távon pedig ez a következő nemzedékek kevesebb tudásában fog lecsapódni. Ez azért veszélyes, mert az iskola nem gyorstalpaló intézmény, hanem a tudás, a kultúra, az értékteremtés és a műveltség kincsét közvetítő intézet. Olyan hely, ahová öröm járni, ha szeretetteljes légkörben használható tudást lehet kapni. 

De hát pont ennek hiányát feszegetem. A mindennapokban a lendületből „üzemelő” iskolák lélektelenségét, tekintélyük háttérbe szorulását látni. 

Hogy az utca embere hol és mit lát, nemigen tudom. Azt ellenben kijelenthetem, hogy úgy érzem: a felvidéki tanárok többsége szívtanár, és nem zsebtanár! Tagadhatatlanul szűkebben van a hétköznapokban, viszont az itteni magyar tannyelvű iskolákbanrészeseegymásuttmegnem kapható többletnek. Ezért marad, maradhat meg szívtanárnak. És szerencsére iskoláink diákjai szüleinek zöme sem rálegyintős. 

Persze, a „mi iskoláink” sajátos problémáit is érintve, ideje lenne társadalmi vitát nyitni a szlovákiai oktatásügy egyre jobban felhalmozódott gondjairól. 

Igen. A szavahihetőség végett egy réges-régi párhuzamot említek. Az osztrák császári hadvezér és hadtudományi író, Raimondo Montecuccoli már az 1600-as években leszögezte, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz. Az oktatásügyben sincs ez másképpen. Az oktatás nem áru, de pénzbe kerül. Ezzel nem csupán az interaktív táblákra gondolok, hanem a tanítás általános szakmai nívóját biztosító körülmények számottevő javításának fontosságára, valamint a pedagógusok méltányos anyagi megbecsülésére. Az európai részrehajlás gyanúját is kerülendő, egy földrajzilag távoli példát említek: Dél-Koreában azért lett olyan kitűnő az oktatás színvonala, mert rengeteg pénzt fordítottak rá. És azt nem szórták szanaszét, hanem célirányosan kezelték. 

Szlovákia olyan ország, ahol az arrogáns kormány szintén célirányosan osztja a pénzt, de csak a saját választottjai felé szórja. Az oktatásügynél maradva: a szaktárcának van előre mutató víziója? 

A szó szűkebb értelmében igen, csak az a kérdés, hogy a tananyag folyamatos csökkentésével tartható lesz-e a művelődés kívánt nívója. Minden tantárgyban sok minden redukálódott. Olyasmi, amit hosszú éveken át indokoltan tanítottunk. 

A matematika oktatásának öröme mellett miért tartotta érdemesnek a pedagóguspályán maradni? 

Nagyon szerettem osztályfőnök lenni. Ez szép és főként felelősségteljes feladat. Rábíznak az emberre egy tizenöt év körüli társaságot. A borhoz hasonlítva ez már nem teljesen must, de a murcikorszakot nekem kell velük úgy végigcsinálni, hogy 18-19 évesen kiforrott, majdnem nemes borként kerüljenek ki az életbe. Ezért mindig arra törekedtem, hogy ne csak matematikában jeleskedő, hanem széles látókörű fiatalok kerüljenek ki a kezem alól. Például 1986-ban, amikor magánemberként évente csak kétszer lehetett Magyarországra jutni, az akkori osztályommal bérletünk volt a budapesti Nemzeti Színházba. Amit nem lehetett privát, azt a szülők támogatásával megszerveztük utazási iroda révén. 

Küldetésében – az anyanyelvi oktatás fontossága mellett – milyen szerepet képes betölteni a szlovákiai magyar iskolarendszer? Tehát az összes magyar vagy részben magyar tannyelvű oktatási és nevelési intézmény. 

A legfontosabb tömören elmondható: minőséget kell adni a diákoknak, ha nem is éppen rózsás körülmények között. És éppen ehhez szükségeltetnek a szívtanárok. 

Miben látja a hazai magyar iskolarendszer rendszerváltás utáni legnagyobb mulasztását? 

Az oktatási autonómia hiányában. Ezt akkor puskáztuk el, amikor 1998 őszétől erre nyolc összefüggő esztendőnk volt. Ha akkor következetesebbek vagyunk, a felvidéki magyar iskoláknak és pedagógusaiknak sokkal könnyebb dolguk volna. 

De mert a szlovákiai magyar iskolahálózat nem önrendelkező egység, a teljes szlovák oktatásügytől sem függetleníthető. Ön hányassal osztályozná a szlovákiai iskolarendszert? 

Természetesen intézménye válogatja. Országosan nem tudom „jó”val osztályozni. És mert nálam nincsenek fél jegyek, így 3- sem, maradjunk a nem éppen örömteli elégségesnél.