Az eurorealisták

Mikor az első májusi éjszakán szokatlanul hosszú tűzijáték ragyogta be Pozsony felett az eget, s a városközpontban állt a bál, sokan feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is ünneplünk ilyen nagyszabásúan. A válasz világosnak tűnik: hát az Európai Unióba való belépésünket. Az úgynevezett erooptimisták pontosítanak, hogy több okunk is van az örömre: útlevél nélkül utazhatunk, munkát akár Portugáliában is vállalhatunk, emelkedik az életszínvonal, diákjaink a világ egyetemeinek padjaiban ülhetnek majd. Az eurooptimistáknak az europesszimisták mondanak ellent, akik szerint mindez egyáltalán nem olyan egyértelmű, az életszínvonal épp ellenkezőleg, látványosan csökkenhet is, a diákok annyira tömegesen azért a határon túlra nem jutnak, és a biztonság kedvéért bizony tartsuk magunknál az útlevelünket is. Igazuk alighanem a kiegyensúlyozott nézetekkel érvelőknek, az eurorealistáknak lesz: noha bármilyen határ megszűnése, akármilyen, emberek közti gát ledőlése egyértelműen pozitív jelenség, a beilleszkedés mégis nehezen képzelhető el probléma- és feszültségmentesen. A nyitott határok feletti kételyeink lehet, az apostolok érzéseihez hasonlítanak, akik előtt maga Jézus nyitotta meg a határokat. Jövőjüket tervezgetve valószínűleg nem sokat gondoltak Izrael határain túlra – míg Mesterük le nem rombolta előttük őket, amikor „így szólt hozzájuk: Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16, 15). Az új, egészen „a világ végéig” kiszélesedett tér természetesen ugyancsak sürgető kérdéseket vethetett fel bennük: hogyan, mikor és merre induljanak? Hogyan tehetnek eleget Jézus óhajának, mely szerint mindenkik a földön „egyek legyenek, mint mi” (Jn 17, 11)?

A második világháború után járta az az anekdota, mely egy tudósról szólt, akinek rendkívül izgága leánya volt. Mivel egyszer, mikor éppen sürgősen be kellett fejeznie egy tanulmányt, a kislány minduntalan megzavarta, a tudós elhatározta, hogy valami nagyon komoly feladattal fogja őt lefoglalni. Darabokra nyírt egy világtérképet, bevezette vele lányát a szomszéd szobába, hogy addig onnan ki ne jöjjön, míg újra össze nem rakta. ĺgy sem összpontosíthatott sokáig a munkájára, a kislány öt-tíz percen belül vissza volt, mutatva a sikeresen összerakott képet. Rögtön magyarázatot is adott: a térkép hátoldalán egy emberi arcot ábrázoló felvétel volt, azt sokkal könnyebben össze tudta rakni, így aztán összeállt a világ is. Összerakni a világot – s manapság főleg Európát – tényleg lehetetlen „az emberi arc öszszerakása” nélkül, pontosabban a széttört emberi bensőé nélkül, melyet az arc képvisel. Európa ugyanis pontosan olyan lesz, amilyenek az európaiak lesznek, s a határok ténylegesen akkor szűnnek majd meg, amikor újjáépülnek a rég felégetett hidak. A tűzijátékok és az egyes országokat képviselő sátrak közt is tudatosítja az ember, hogy a megannyi változás kellős közepette is van valami, ami hála Istennek örökké állandó és megváltoztathatatlan, az egyetlen unió, mely szilárd alapokon áll, az emberi szívek uniója.

A kézfogás eddigi rekordere az a Bill Richardson, egy korábbi amerikai elnökjelölt, aki 8 óra leforgása alatt 13 392 személlyel fogott kezet. Meghaladta ezzel Roosevelt elnököt, aki 1907-ben egy nap 8513-szor nyújtotta a jobbját. A politikai személyiségeket leszámítva az abszolút győztes az indiai Yogesh Sarma, ki egy gazdasági nagyvásáron 1996-ban 31 118 személylyel fogott kezet. Ezek lehet, hogy nem voltak egyebek pusztán üzleti, politikai gesztusoknál, számító szimpátia- és kapcsolatszerzésnél. Ám ha én holnap a szentmisén testvéri őszinteséggel csak két-három hívőtársamnak nyújtok is kezet, máris elkezdtem építeni az európai uniót. Mégpedig Jézus e vasárnapi evangéliumbeli szavainak szellemében: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek.” (Jn 14, 27)

ĺgy aztán a legnagyobb optimisták éppen az említett eurorealisták, főként ha az esetleges fellépő nehézségek tudatában számolnak az élő Isten részvételével is, amint azt Jézus ígérte szintén az e vasárnapi evangéliumban: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké” (Jn 14, 16).

A szerző római katolikus pap