Az étel sója

Amikor anyám átjön hozzánk ünnepi ebédre, ma már egyre ritkábban, nyolcvanhárom év mégiscsak nyolcvanhárom év, azonnal sót kér, amint asztalhoz ülünk, s szórja egyenesen bele a gőzölgő levesbe, melyet, fordulok hozzá, meg sem kóstoltál, anyu, honnan tudod, hogy sótlan. Tudom, válaszolja. Kérdezném, nem gondolod, hogy egészségtelen az a rengeteg só, amit elfogyasztol a fasírtjaidban, töltött káposztáidban, körözöttjeidben is, de fölösleges. Talán ha kínozná a füstölt házikolbász, házisonka, csakhogy imádja őket, húsvét nem múlhat el nélkülük, a húgom szokott is küldeni neki csomagban, amikor disznót vágnak, annak párja nincs, az étolaj meg nem léphet a zsír nyomába. Igaz, a főtt tojást, akár lágy, akár kemény, én is megsózom, az egyébiránt madártestű anyám azonban e tekintetben szintén utolérhetetlen. Nem mintha bárki versenyezni akarna vele, de azt mégsem írom le, hogy túlzásba viszi a sózást, urambocsá!, elsózza magát. Régen beláttam, neki így jó. Anyu így él, saját, évtizedekkel ezelőtt kialakult gasztronómiai hagyományai, ízvilága szerint, nyolcvanhárom évesen. Én negyven körül járhattam, amikor egy kötelező szűrővizsgálaton kiderült, hogy – noha világéletemben sportoltam, és akkor még cirka húsz kilóval könnyebb is voltam – a vérnyomásom szeret magasabban tartózkodni a normálisnál. Csüngtem a doktor néni ajkán, na most mit mond, miről tilt le, tudniillik én mindent bevallottam neki, kávét, bort, cigarettát, sót és mindenféle fűszereket, a szalonnát sem hallgattam el, habár itt fontosnak tartottam megjegyezni, a zsíros húst ki nem állhatom, ellenpéldaként megemlítettem a csibemellet, semmi mást nem szeretek, mármint a csibéből, a többit dobhatják Bodrinak. Szerkesztő úr, ezentúl nem fogyaszthat ásványvizet – mondta ki a verdiktet a doktor néni. Abban a minutumban olyan öröm áradt szét bennem, hogy majdnem felkaptam, összecsókollak, te drága, pedig láttam már nálánál szemrevalóbb orvosnőt. Ugyanis életemben nem ittam ásványvizet. Az ember, ha nem kényszeríti rá a sors, negyvenéves koráig nem foglalkozik az egészségével, mi roncsolhatja, mi óvhatja meg, csak megy, csak szárnyal, éveken át cigarettán és kávén él, este eszik először, de azért akkor ott kíváncsi voltam, miért pont az ásványvíz. Mert ásványi sókat tartalmaz, válaszolta a doktor néni, lerakódva az érfalon, szűkítik az ereket. Ettől nő a (vér)nyomás. Később – amikor a cigarettától, a bortól, majd, fekély csiklandozván, a húgysavat termelő borsótól, babtól, egyáltalán a hüvelyesektől, továbbá a rántott és füstölt hústól ugyancsak eltiltottak – megtudtam, mástól is lehet hipertenzió, mondjuk, 180/120, ez a mért rekordom, nem a legmagasabb, de ha biciklin ül az emberfia, azért nekivezetheti a kerítésnek.

Idestova másfél évtized múltán már az ásványvíz fogyasztására vonatkozó tilalmat sem tartom be, jóllehet annak idején kis brosúrákkal is megajándékozott a körzeti orvosom, olvasgassam csak, böngészgessem őket, hogyan kell egészségesen táplálkoznom és élnem. Minek? Attól nem áll meg növekedésében a már amúgy is tekintélyes vesekövem, el sem távozik magától. Hasonlóképpen nem érdekelnek a bugyimagazinok, fitneszlapok meg mindenféle lapok, rádióállomások és tévécsatornák – gyakran üzleti fogásból kötelezően bevezetett – egészségügyi tanácsadó rovatai, melyek egymásnak ellentmondva inkább depressziót idéznek elő, enyhe képzavarral élve, a bizonytalan lábakon álló lelkekben, az önbizalomhiányban szenvedő fiatalokban, semmint segítenének. Egy régi vicc, amely nem feltétlenül szexuális élményhez köthető csupán: „Neked jó? – Jó. – Jó neked.” És akinek jó, az fütyül a teleszakácsra, hirdesse csak a tévé képernyőjéről, hogy a tojás a bajnokok reggelije, ugyanúgy arra a táltosra, aki váltig állítja, a tojás márpedig egészségtelen – hanem szépen fogja a tyúk eme termékét, és megeszi. Akinek pedig nem jó, annak, eltekintve a kivételektől, úgyis hiába ez vagy az a tanács, elkezd morfondírozva ingázni a teleszakács és a táltos között, mígnem lassan elfogy szervezetében a fehérje, a koleszterin, ilyen-olyan nyomelem, aztán megnézheti magát. Egyébként az ősi magyar gyógykultúrát újraélesztő mai táltosok szerint, a tojáson kívül a cukor, a tej, a sajt is káros az egészségre nézvést, a sertéshús szintúgy, hacsak nem mangalica. A sajt például nyálkásítja a gyomrot. Istenem, az enyém már milyen lehet?! És még milyen volna, ha az ementáli meg a roquefort olcsóbb volna, vagy a havi jövedelmem kompatibilis az árukkal?! A táltosokkal szemben természetesen másoknak más a véleményük, én meg amondó vagyok, többnyire tetszetős teória valamennyi egy olyan korban, amikor inkább az a kérdés, mennyi halált nyelünk le naponta a mesterségesen, különböző manipulációk bevetésével gyártott, vegyszerezett élelmiszerek fogyasztásával. A só hozzájuk képest suviksz. Az a sok mutatós felvágott, jaj, anyám – ha megérinted őket, mintha nedves celofánhoz nyúltál volna. Csoda, hogy vízízű csaknem mind? Miként a napot, esőt nem látott zöldség, gyümölcs is. Akkor inkább jöjjön a magyaros étel, melyre oly büszkék vagyunk, ugyanakkor némely táltosok azt állítják, az bizony nem embernek való, merthogy a túladagolt só, paprika és egyéb fűszer elveszi a készülő eledel ízét. Mindegy, anyu jól csinálja. Azért ezen a ponton csak felvetődik bennem – függetlenül genetikai adottságainktól, immunrendszerünk erejétől, táplálkozási szokásainktól, anyagi lehetőségeinktől, de a szóban forgó „tartósított” körülményeket, a mesterséges úton előállított élelmiszer-ipari termékeket figyelembe véve, pontosabban, azok okán –, nem kellene-e mégis jobban odafigyelnünk arra, mit veszünk magunkhoz. Főként unokáinkra, a mai gyerekekre, a danonnemzedékre gondolva. Mi már kibírjuk valahogy, a megemelt nyugdíjkorhatárig legalábbis, ellenállunk a látható és láthatatlan káros környezeti hatásoknak is. Elég sót, paprikát megettünk hozzá eddigi életünk folyamán. De mi lesz a gyerekekkel? Ki tudja, milyen a brazil csibemell is? A minap vettünk egy kilót nájloncsomagolásban, fagyasztott változatban. Figyelmeztetés: DO NOT REFREEZE, ne fagyaszd újra. Akkor sem, ha A GRADE, vagyis első osztályú. És ha újrafagyasztom? Nem mindegy...?