Az étel és az élet fűszerei

„Az én foglalkozásom másoknak ünnepet csinálni”Dömötör Ede felvételeAmi mellesleg nem indult valami jól, mert a népszerű médiaszemélyiségnek a szilveszteri (és a mindennapi) eszem-iszomról való faggatózás a karácsony előtti hajrá mellett egyebek miatt sem jött éppen a legjobbkor...

– ĺzvilág? Most, amikor elkezdtem fogyókúrázni?! Nagyon redukált a menüm...

A fogyókúra azért kell, mert fizikailag, vagy mert lelkileg érzi magát rosszul a bőrében?

Is-is. Igazság szerint majdnem 30 kilóval vagyok testesebb a sportsúlyomnál. Ehhez ugyan elég jó alkat is vagyok, mert nem látszik, ahogy az sem, hogy már két kilót fogytam. De a 109 kiló is megterheli a szervezetet. Közben meg hiú is vagyok, és már régóta szorongok attól, hogy – amúgy fantasztikus férfi lévén – így elhagytam magamat. És az esélyeimet a tőlem 18 évvel fiatalabb feleségemnél legalábbis kockára teszem.

Pedig a fáma szerint a férfit egy finom étellel lehet megfőzni, levenni a lábáról...

Hát ezt az én feleségemről nem lehet elmondani. Ági sok mindenben tökéletes, valamennyi olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami fontos egy jó házassághoz, de főzni egyáltalán nem tud. Néha ambicionálja ugyan, ha most hazamennék, akkor várna valami étel, nagyobb elragadtatással viszont csak minden hatodik alkalommal lehet a főztjéből enni.

De azt azért nem szokta mondani, hogy „Jaj, mi ez!?”

Nem, csak otthagyom. Ha megeszem, az már önmagában véve elismerés.

Ez az év végi fogyókúra egy hosszú távú, teljes életmódváltás kezdete?

Dehogy. Ebből a szempontból szerencsés vagyok, mert gyorsan fogyok, viszont két évbe is beletelik, mire visszahízom magam. Nincsenek semmiféle külön fogadalmaim. Egyébként sem tudom, hogy mitől adom fel az elhatározásaimat, vagy – adott esetben – mitől ragaszkodom hozzájuk.

Szóval a finom, „súlyos” ételek szeretete megmaradt...

Persze. A hasamat mindig szerettem. Sokáig nem érdekelt, hogy mit eszem, hanem hogy gyorsan tegyék elém az ételt. Hamar kiderült, hogy virtigli városi ember létemre parasztgyomrom van, és ez az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb. Amíg a feleségem felmenői két generációval előbb még igazi jó parasztemberek voltak, ő kedveli a legkülönfélébb pikáns és keleti ételféleségeket, én pedig a polgári származásommal a szalonnát, a pörköltet, a csülköt, s valamennyi koleszterindús kaját. Mondhatnám, mindenevő vagyok, az egyetlen kivétel a sonkás kocka, azt valamilyen okból gyerekkorom óta utálom.

Gyermekkorában volt saját bögréje vagy más ilyesmi?

Volt. Ma is van. A gyerekkori bögrém fehér volt, piros pöttyökkel. Régebbi darab, még a nagymamámé lehetett. Ma pedig van egy olyan, amire az van ráírva, hogy „Szeretem a papát!” A feleségemtől kaptam, amikor megszületett a fiunk, Misó. Ebből a bögréből iszom a kávét, mindent.

Gyakran kávézik?

Délelőtt mindig megiszom legalább egy rövid, erős kávét. Alacsony a vérnyomásom, ez helyrerakja. Azután a nap folyamán még kétszer-háromszor szoktam hideg tejeskávét inni.

Ilyen hivatás és feszített élettempó mellett éppen a fordítottját hinné az ember...

Látja. De egyébként ez a „feszített munkatempó” így nem igaz. Most, ha nem dolgozom Komáromban, akkor szombat déltől péntek estig otthon vagyok, Bazitán. És mivel egész nap egyedül vagyok, én várom haza Misót az iskolából, és vacsorával a feleségemet, aki egy informatikai kft. egyik vezetője. A főzés különben szerintem olyan, mint a színházi rendezés. Hogy érdekes legyen, bizonyos elemeket kell kreatívan és fantáziával összerendezgetni. Hogy meglepő is legyen, de ugyanakkor ízletes is, hogy ne köpjem ki, s a szám, a nyelvem, az érzékeim érdeklődjenek a dolog iránt. A főzéshez emellett a tékozlás készsége is szükségeltetik. Egy húslevesbe például nem szabad sajnálni az anyagot. Ha én főzöm, rakok bele szárnyast, sertéshúst, marha- és velőscsontot is. Ha egy recept bevált, már nem térek el tőle, de szeretek kísérletezni a fűszerekkel. Van Budapesten, a Vámház körúti Csarnok alagsorában egy egzotikus keleti bolt, ahol a világ összes fűszere és alapanyaga megtalálható. Ilyenkor, karácsony környékén szoktam feltölteni az otthoni készletet. A feleségem szerint nem is egy, hanem hat évre elegendőt vásárolok.

Milyen éttermeket kedvel?

Ha az, ami az étlapon van, minőségi, és amikor elém rakják, látom, hogy az áráért rendjén való, akkor a legdrágább étteremben is jól tudom érezni magamat. Nem mindig a mennyiség a döntő, a libamájjal vagy lazaccal töltött gomba például inkább ízdesszert. Ezekből nem eszik meg fél kilót az ember. De van Zalaegerszegen egy kis étterem, a Lugas, ahol ma már valószerűtlen árakért, 6-700 forintokért bőven megebédelünk ketten a feleségemmel. Házikoszt, hihetetlenül ízletes és hatalmas adagok. Nem is megyek most oda! Hát kínozzam magam a görög salátával, amikor mellettem eszik a Pékné módra sütött csülköt?! Komáromban pedig a Fekete Kutyát igyekszem mostanság kikerülni, mert ott meg olyan bablevest főznek, amilyet sehol máshol a világon, és a sztrapacska is mindig friss, kiadós.

A körítés is fontos? Nem a köretre gondolok, hanem a miliőre...

A rongyrázást nem szeretem. Be tudom persze tartani, hogy ha kell, a térdemre terítsem a szalvétát, vagy két ujjal fogjam az evőeszközt, de semmi különös. Nem szeretem, ha túlbuzgó a pincér, azt sem, ha flegma. A mértéktartó helyeken érzem magamat otthon.

Az önről szóló könyvben Odze György azt írta, hogy „élete nagy része vendégségben telt”, s hogy maga is „remek vendéglátó”.

Vendégnek, ha már odaszoktam valahová, eléggé fesztelen vagyok. Hosszú éveken át, amikor agglegény voltam, Vágó Pistáék rendszeresen meghívtak vacsorázni. Judit isteni kajákat főzött, én pedig nem vagyok szégyellős, ha ízlett, mindent megettem. (Ha nem ízlik, akkor se mondom soha, ezt abból lehet tudni, hogy csak piszmogok.) Vissza nem tudtam sem őket, sem másokat hívni, mert akkoriban még lakásom sem volt. Amióta Bazitára költöztünk, nagyon élvezem a vendégfogadást. Nem parasztházban lakunk, hanem egy, a kilencvenes évek elején épült, s tulajdonképpen nagyon konzervatív, szimmetrikusan kialakított házban, amely belül aszimmetrikusan van elrendezve. Lehet, hogy hivalkodásnak tűnik, amit most mondok, de mondhatom, mert laktam évekig 30 négyzetméteren is, és nem volt semmi bajom. Ha nyugodtan élhetek, akkor ennyi is elég... Szóval a mostani házunk háromszintes, s a tetőtér ugyan nincs beépítve, mert a feleségem nem engedi, de így is kétszer 130 négyzetméter. És szerintem így kellene élnie Európában a legtöbb embernek. Már csak azért is, hogy – s emiatt rengeteg házasság megy tönkre – az összezártságból adódóan senki rejtett dimenziója ne sérüljön. Hogy legyen egy olyan szoba, ahol az ember egyedül olvashat, egy olyan, ahol a gyerek a barátaival játszhat... Nálunk mindennek helye van, és minden ki van használva. Két vendégszobánk is van, kifejezetten szeretek vendéget fogadni. Rendszerint nyaranta szoktunk kerti partikat szervezni, bográcsgulyással, roston sült húsokkal – attól függően, hogy a társaságnak éppen mire van gusztusa. Hozzá finom salátákat és héjában főtt krumplit: szerintem nincs ettől fenségesebb étel. Az italok közül pedig bort szoktam kínálni. Nem vagyok valami nagy fogyasztó, de kedvelem a tokaji és más nemes, minőségi félédes vörös borokat. Szomjúság ellen pedig a nagyon savanyú kadarkát, hoszszúlépésnek, vagy méginkább úgy, hogy fél deci borhoz három deci szódát. Hatalmas mázlim van, mert a szomszédom és egyben nagyon kedves barátom, Simon Frigyes, aki Zalaegerszeg és az ország egyik legjobb szakácsa. A két család gyakran összejár, amikor náluk van egy társaság, akkor mi megyünk, és fordítva. Ha ketten főzünk, nem lehet tévedni. Frigyes valahogy pontosan tudja, mit hogyan kell. Én is sütném a húst, de lehet, hogy kicsit szárazabb volna, hogy a parázs kicsit jobban megégetné... A vörösboros marhapörköltet viszont nagyon szeretem elkészíteni. Egy ilyen vidéki ház komfortjához hozzátartozik, hogy időnként vendégek jönnek. Most is nálunk karácsonyoznak a legjobb barátaink, az Egri Márti – aki gyerekkori pajtásom, azóta ismerem, hogy megszületett, és olyan, mintha a testvérem volna – jön a lányával, Lucával, a Csoma Jutka, aki szintén barátnőm és kolléganőm a nyíregyházi színházból, azután az apósom és az anyósom, s a fiam, Péter... Másnapra pedig várjuk Lindát, a lányomat a párjával, Pindroch Csabával, és valószínűleg a húgom is lejön... Végül is erről szól az ünnep. Kispolgári dolgok, tudom, de amikor együtt látom a három gyerekemet, akkor úgy gondolom, hogy ők az én életművem! Minden más érdektelen, az élet cafrangja.

Hogyan mulatnak szilveszterkor, illetve hogyan szeretnek szórakozni?

Ha rajtam múlna, sehogy. Nem vagyok mulatós fajta, ez teljesen idegen tőlem. Még névnapokon vagy születésnapokon sem érzek rá késztetést, hogy na most akkor rúgjunk ki a hámból. Azt szoktam mondani, hogy az én foglalkozásom másoknak ünnepet csinálni. De élvezni, azt már nem.

Akkor milyen lesz a szilveszter?

A szilveszter általában olyan, hogy a feleségem azt mondja, menjünk el valahová szórakozni. A legfondorlatosabb programokat eszeljük ki, és hiába tudom, hogy úgyis rosszul fogjuk érezni magunkat, azért elmegyünk. Ahelyett, hogy otthon maradnánk, lefeküdnénk aludni, mint bármelyik más napon. Vagy néznénk és fikáznánk a többieket a tévében, ha éppen én nem vagyok benne... Idén jobbnak tűnik a dolog. A televízió ugyanis élőben közvetíti Karintiából a NÉVshowR című műsort. Egy kastélyban lesz az egész. Sajnos, a feleségem egy balesetben nemrég eltörte a kezét, de Misó kedvére síelhet... Úgy néz ki, mindenféle finomságokkal teli négy napot tölthetünk el ott, Hernádi Judittal, Bajor Imrével, Heilig Gáborral, Eszményi Viktóriával, Zoltán Erikával és Lagzi Lajcsival. Valamennyien kedves emberek, s ha jó a társaság, észre sem veszem majd, hogy dolgozom.

VEREBES ISTVÁN DIÉTÁSNAK INDULÓ...

... egytálétele, ami belefér módra

Az alapot a feleségem készítette: egy kis fej, 5 rózsára bontott karfiolt enyhén megsózva berakott egy jénai edénybe, lelocsolta tejföllel, és betette a sütőbe. (Ez lett volna az én étkem!) Először is egy kevés barna tökmagolajon – lehet másféle olajat is használni – egy wokban enyhén megpirítottam 4-5 gerezd zúzott fokhagymát. Tejszínt és tejfölt adagoltam hozzá, annyit, amennyiről már láttam, hogy beteríti majd az egészet. Összehabartam, beleszórtam a „félkész” karfiolt, megraktam felszeletelt, pirított virslivel és debreceni sonkával, zöldborsóval sűrítettem, s kurkumával, borssal fűszereztem. Adtam hozzá egy kis citromfüvet is, hogy pikánsabb legyen, azután elővettem a jénai tálat. Az üvegedény aljára mézet öntöttem, s amikor befedte, ráöntöttem egy adag Keglevich-féle erdei gyümölcsvodkát. Felmelegítettem egy kicsit, ráraktam a többi hozzávalót, s hagytam, a mézes-alkoholos keverék pár percig átjárja. A tetejére sajtot reszeltem, és – eleinte 200 fokon, majd amikor láttam, hogy pirul, 160-140 fokra visszavéve – készre sütöttem.