A Mária-evangélium című musical egyik legsikerültebb színpadi jelenete minden kétséget kizáróan a miatyánk kibontakozása: Jézus mondja a szöveget, a tömeg ismétli utána, minden olyan idilli, olyan zavartalan. Mindaddig, míg Jézus ki nem ejti a kérést mindennapi kenyerünkért.
Az első „utolsó vacsora”
A szellemi kenyérnek előképe az e vasárnapi evangélium jelenete a több ezres tömeg jóllakatásáról. Nem csoda volt az egy ujjcsettintésre – hiszen a sokaság azért éhezett ki, mert belefeledkezve a Mester tanításába, elhanyagolta a test szükségleteit. Jó pedagógusként Jézus kihasználta a helyzetet, s tanítványainak azt az abszurd utasítást adta, hogy „adjatok nekik ti enni” (Mt 14, 16). Az apostolok elbizonytalanítása azt célozta, hogy még inkább tudatosítsák a csodát, mely következni fog, hogy jegyezzék meg, Jézusnak hatalma van a kenyér felett, így felkészülve a kicsúcsosodásra: amikor megmutatkozik valódi hatalma, már nem a mennyiség, hanem a minőség, a kenyér lényege felett. Az utolsó vacsorán történt ez, az elsőn a maga nemében.
Egyszer a 8. században egy bizonyos Vazul-rendi pap az olasz Lanciano városkában szentmise közben kételkedni kezdett Jézus oltáriszentségbeli jelenlétében, mire az a szeme előtt változott húsdarabbá, az átalakult vér pedig öt különös alvadékká. Nem hiszik? Túlságosan csodásnak tűnik a dolog? Nincsenek ezzel egyedül. Ezért aztán e nem mindennapi jelenséget többször is vizsgálták tudományosan, legutoljára az ENSZ és a Világegészségügyi Szervezet komissziójában. 15 hónap alatt 500 vizsgálatot végeztek el, s 1976 decemberében megerősítették a korábbi vizsgálatok eredményét: emberi szív szövetéről van szó, 1200 év után is élő és érzékeny szövetről, mely nem származhat még csak mumifikált testből sem. Az alvadt vér is emberi, AB vércsoportú. A New Yorkban és Genfben publikált tanulmányok végül arra az összegzésre jutnak, hogy „a tudomány tisztában van saját határaival, s megadja magát a megmagyarázhatatlan előtt”.
Ez is felfogható úgy, mint isteni jelzés a modern világnak, mely arra utal, hogy az utolsó vacsora Jézus és tanítványai körében valamilyen tekintetben mégiscsak első volt: ezen Isten fia, szívében azzal a vággyal, hogy megváltsa az embert, egyértelműen felborította a zsidó húsvét hagyományos menetét, amikor középpontjába magát állította. A tanítványok, akik pár hónappal azelőtt annak lehettek tanúi, hogy szaporítja a kenyeret, most egyetlen cipót látnak – már nem a mennyiségről van szó ugyanis, hanem a minőségről. Akkor hirtelen az, aki Kánában borrá változtatta a vizet, az, aki által volt teremtve minden, az, akinek megadatott minden hatalom égen és földön – az a kezében tartott kenyérről kijelenti: „ez az én testem”. Ez az egyetlen mondat rengeteg vitára adott okot azóta, főleg amikor valaki Jézusnak e szavait úgy próbálta értelmezni, leegyszerűsíteni, mint holmi szimbólumot, képletes fogalmazást.
Egy orvostanhallgató vett részt egyszer Lourdes-ban az esti misén, nem messze tőle egy húsz év körüli tolókocsis fiatalember, mellette sóhajtozó édesanyja. Mikor a püspök a közelébe ért, s a nagy szentségtartóval áldását adta rá, az oltári szentségre hatalmas hittel tekintő ifjú hirtelen felugrott, s azt kiáltozta, „csoda történt”. A későbbi orvosi vizsgálatok egyértelműen alátámasztották gyógyulását. A döbbent szemtanút úgy hívták, hogy Pedro Arrupe. Felhagyott az orvosi egyetemmel, s három hónappal később a jezsuita szerzetesrendbe vonult, melynek még a közelmúltban is vezetője volt. Ma, amikor papként naponta elmondja Jézus szavait az első utolsó vacsoráról, minden bizonnyal remeg a gondolattól, hogy az áldozási átlényegülésnél az ég találkozik a földdel, s hogy Isten a maga zseniális egyszerűségében áldozati kenyérként kínálja magát. Mint étek a léleknek.
A szerző római katolikus pap
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.