Az első titkosügynök

A múlt rendszer állambiztonsági aktáinak nyilvánosságra hozatala meglehetősen felbolygatta térségünket, Magyarországot, Lengyelországot ugyanúgy, mint Szlovákiát. A sajtó nagy előszeretettel emlegeti a papokat, s talán nem is rosszindulattal, hanem inkább az ellentmondást látva az evangélium hirdetése és aközött, hogy bizonyára voltak, akik valóban együttműködtek az ateista rezsim titkosszolgálatával. Ha ebben az összefüggésben teszem fel a kérdést, ki volt az első beépített titkosügynök Krisztus követői között, az emberek rögtön az ötvenes éveknél kezdik a névvadászatot. Csakhogy ez alapvető tévedés, a kérdés ugyanis úgy hangzik, ki volt az első, aki úgy viselkedett, mint barát, testvér és tanítvány, miközben hidegvérrel az ellenségnek dolgozott. ĺgy talán már közérthetőbb: az Apostol fedőnevű titkosügynökről van szó, aki nem más, mint az iskarióti Júdás. Hány mai ügynökéhez hasonlít az ő sorsa? Először, amikor a veszélyes názáreti tanítóról szerzett fontos információkért cserében azt a bizonyos harminc ezüstöt ajánlották neki, vígan aláírta az együttműködést, majd, el kell ismerni, profi módon eljátszotta szerepét. Például amikor a „szociálisan együttérzőt” alakítja, kritizálva azt az asszonyt, aki a drága kenetet mind Jézusra pazarolta. Szintúgy a feddhetetlent játssza, amikor Jézus kijelentésére, hogy valaki elárulja őt, nem átallja az ártatlant adva kérdezgetni: „csak nem én vagyok az”. Az utolsó vacsoránál pedig eljátssza az igazi tanítványt, kéznyújtásnyira ül attól, akit pár pillanat múlva elárulni készül. Aztán a Getszemáni kertben alakítja a legnagyobbat: a testvéri csókot titkos jelként használja az Emberfiának elveszejtéséhez. És Júdás, a lelki tudathasadás állapotában végül eldobja a pénzt s az életét. A holnapi virágvasárnappal kezdetét veszi az emberi árulás drámája, mely a Golgotán a Bűntelen halálában csúcsosodik ki. Júdás ügynök nincs egyedül árulásával, egy csomó tettestársa van. Hiszen a jeruzsálemi ünnepi bevonuláskor a Messiást még pálmaágakkal hozsannázták, de elég volt néhány nap, hogy az ítélőszék előtt gyűlölködő öklökkel fenyegessék. Márpedig erre a titkos együttműködésre a főpapok és a vének szerezték meg a tömeget, hogy „Barabást kérjék, Jézust pedig veszítsék el.” És valóban, amikor a helytartó megkérdezte, melyiket bocsássa el a kettő közül, a tömeg azt kiáltotta: „Barabást!”, Jézusra pedig, hogy: „Keresztre vele! (...) Keresztre vele!” (Mt 27, 20–23) Az, ami kétezer éve történt, titkolt módon a mai napig ismétlődik: a jogtalanság szelleme, a gonosz lélek keresi ügynökeit, hogy neki dolgozzanak minél többen. Minden kísértés tulajdonképpen egy ajánlat az együttműködés aláírására Isten örök ellenségével. A virágvasárnap és a húsvéti hármas ünnep közti napokat nagyhétnek nevezzük. Hogy mennyire lesz valóban „nagy”, az mindenkitől függ személyesen. Azaz hogy sikerül-e gyökeresen kihúzni nevünket a rossz ügynökeinek listájáról, amelyet már Szent Pál megjelentetett a korintusiaknak írt levelében:

„Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában.”

(1 Kor 6, 9–10)

Sokan, akiknek neve a titkosügynöki listákon felbukkant, állítják, hogy ártatlanok, és teljes felmentésüket kérik. A kérelmezett folyamat biztosan nem lesz olyan egyszerű. Isten jegyzéke esetében a bűnösök rehabilitációja már réges-rég egyértelmű: mély bűnbánat és őszinte szentgyónás után következik az isteni megbocsátás.

A szerző római katolikus pap