Az élet, a másoké biztosan sokkal izgalmasabb, érdekesebb

Az a bizonyos nyári reggel is ugyanúgy kezdődött, mint hoszszú-hosszú évek óta mindegyik. Mónika a harmincas évei elején járó csinos fiatalasszony vidáman pattant ki az ágyból. Megfőzte a kávét, majd a bögrével beült kedvenc karosszékébe, hogy nyugodtan eltöltse azt a negyedórát, amit ilyenkor szokott. Szeretett így reggelenként kicsit elmélázni, a lakásban még csend volt, férje és gyermekei, a kisiskolás Palika és a lassan bakfis korba lépő Erika még békésen aludtak. Mónika lényegében elégedett volt az életével, mindkettőjüknek volt munkájuk, a férje igazi jó férj, jó apa volt. A gyerekek is helyesek, jó tanulók. Néha azért úgy érezte, túl egyhangú az élete, másoké biztosan sokkal izgalmasabb, érdekesebb.

Ideje kelteni a gyerekeket, tízórait készített nekik és férjének. A nagy Pali megborotválkozott, felöltözött, majd egy hitvesi búcsúpuszi után elindult a munkahelyére. Mónikát hirtelen valami különös furcsa rossz érzés fogta el. Ahogy a távozó férje után nézett, úgy érezte, hogy ez a mai nap valamiért különbözik a többitől. Megpróbálta a rossz érzéseit elhessegetni, ideje munkába indulnia. Az üzletben, ahol dolgozott, elég fárasztó napja volt. Hétvége volt, az emberek sokat vásároltak, s a főnöke is eléggé kötözködő hangulatban volt.

A munkaidő leteltével ő is bevásárolt, örült a másnapi szabadnapjának, a gyerekek készültek a nagyszülőkhöz, úgy tervezte, hogy végre egy romantikus hétvégét töltenek kettesben Palival. Ahogy az utcájukba ért, szinte azonnal meglátta a mentőautót. A ház lakói némán félreálltak, megértette, hogy náluk történt baj. Ahogy belépett a lakásba, rögtön a férjét látta meg a pamlagon. Egy fiatal mentős lépett hozzá: – Asszonyom, sajnos mi itt már nem tudunk segíteni. A férje infarktust kapott, fogadja őszinte részvétem.

Mónika hirtelen úgy érezte, hogy itt a vég, lába alól kicsúszott a talaj, gyermekei ijedt sírása térítette magához.

Azóta a szörnyű délután óta évek teltek el. Gépiesen végezte munkáját a háztartásban és a munkahelyén is. A gyerekek megnyugodtak, lassan majd kirepülnek a családi fészekből. Mónika gyakran kijár a temetőbe, férje sírján tavasztól őszig pompáznak a szebbnél szebb virágok.

Az a nyári nap is ugyanolyan meleg volt talán, mint az a szörnyű, öt évvel azelőtti. Mónika az évforduló napján este kiballagott a temetőbe. Ahogy ránézett a márvány síremlékre, melyen ott volt elhunyt férje fényképe, hirtelen szörnyű sírásban tört ki. Benne volt ebben a sírásban az eltelt öt év minden gyötrelme, keserűsége, s mint a záporeső, hullottak megállíthatatlanul a könnyei. Lassan leszállt az alkony, keleten piroslott az ég alja, ideje indulni, sóhajtva ment a temető kijárata felé. Elgondolkodva nyúlt a kilincs után, amikor valaki megfogta a vállát. Rémülten fordult hátra. Egy jóképű, kék szemű férfi nézett rá. – Bocsánat, hogy így megijesztettem, ne siessen annyira. Meghallottam a sírását, már régóta figyelem magát, gyakran látom a temetőben. Tudja mit, igyunk meg egy kávét a presszóban.

Mónika szóhoz sem jutott a meglepetéstől, csak azt a világító kék szemet látta, s melegség járta át az egész testét. A helyi presszóban aztán záróráig beszélgettek. Minden tetszett neki Andráson, a kék szeme, a nyugodtsága, a megkapó udvariassága. Hosszú-hoszszú évek óta nem érzett érzések járták át egész lényét. Másnap újra kiment a férje sírjához, s így fohászkodott:

– Kérlek, Pali, add nekem Andrást, add nekem.

A következő hetekben egyre közelebb kerültek egymáshoz, s még a gyermekei is megkedvelték a férfit. András felesége szintén öt évvel ezelőtt, fiatalon halt meg, gyermekeik nem voltak, s ő azóta a munkájába temetkezett.

Augusztus elején volt Mónika születésnapja. Estére meghívta Andrást, aki gyönyörű rózsacsokrot hozott. Vacsora után táskájából egy kis zöld dobozkát vett elő, némán tette Mónika elé. A dobozkában egy zöldköves gyűrű volt.

Mónika másnap este egyedül ballagott ki a temetőbe. A rózsacsokrot Pali sírjára helyezte, s könnybe lábadt szemmel csak ennyit mondott: – Köszönöm.