Az egyiptomi nőtől a családanyáig

Elbert Hubbard közismert aforizmaíró ezt találóan így fejezte ki: „Ha az életben sorsdöntő lépés előtt állunk, a férfi mindig azon töpreng, hogy mit fog mondani, a nő, hogy mit fog fölvenni.” De mi most nézzük meg azt, hogy kultúránk bölcsőjének asszonyai hogyan oldották meg e kérdést.

Az egyiptomi nők ruhája

csodálatosan könnyű és testhezálló anyagokból készült, gondosan redőzték, sőt a pliszé sem volt ismeretlen. Olykor egyszínű lenge köpenyt is hordtak, gazdagon díszítve, s ezt az ingszerű, pókhálókönnyű ruhát, kalasirisnek nevezték, a főrangú hölgyek széles aranygallérral díszítették és általában nagyon sok ékszert viseltek, még a rabszolganők is kar- és bokaperecekkel ékesítették magukat. És igencsak mesterien értettek az arcfestéshez. Az ún. festékládika a festékeken kívül több illatszert is tartalmazott, és valamennyinek megvolt a maga rendeltetése. Hajukat általában majoránnafőzetben mosták, vállukat és nyakukat kellemes, fűszeres illat lengte körül, mellük az olíva erős, de kellemes illatát árasztotta, térdük és lábszáruk azonban a kakukkfű bódító párájával csábított. Ha pedig a hölgy éppen senkit sem akart elcsábítani vagy szerelemre gerjeszteni, a rafinált illatkeverékek helyett csak vaníliával permetezte be magát, az ugyanis a tisztaság jelképe volt. A közép- és az új birodalom divatos kelléke volt az állatszőrből vagy rabszolgák hajából készült paróka, olykor-olykor színesre festve, többnyire vörösre. Nem is annyira divatcikk, tulajdonképpen így védekeztek a napszúrás ellen.

Mezopotámiában,

Babilonban, Föníciában az alapruhadarab hasonlóképpen ingszerű volt, majd erre került a gazdagon díszített rövid vagy hosszú köpeny, esetleg a tarkán szőtt, különbözőképpen viselt vállkendő. Az előkelők ugyanolyan gazdagon díszítették öltözéküket, hajukat arannyal, mint az egyiptomi nők.

A krétai nők öltözéke

is változatos volt, vonalaiban kihangsúlyozta a kebleket, a csípőt, a karcsú derekat. Hosszú szoknyájukon már megjelentek a fodrok, de viseltek alul szélesedőt, harang alakút, de még egészen szűket is. Felső öltözékük rövid ujjú, mély kivágású mellényke volt, és már ők is viseltek nadrágot, alján széles díszítéssel. Hűvösebb időkben gyapjúköpenyt borítottak magukra. Öltözéküket ezenkívül szandál, valamint turbánszerű fejfedő egészítette ki. Az ünnepi ruházat gazdagon díszített selyem volt, finoman megmunkált nemesfém ékszerekkel. A görögök ruházata, mint építészetük és művészetük főleg szépségre, harmóniára törekedett. Az egyszerű, sima téglalap alakú anyagokból rendezték el a látszólag egyszerű, de mesteri, gyönyörű redőzéseket, de mindig másféleképpen. Kevesebb, de művészibben megmunkált ékszert viseltek, szerették a gyöngyöt a hajukban, a ruháikon, a redőket összefogó csatokat, öveket. Kedvelt színük főleg a fehér, a sárga, a bíbor és a lila volt. A legünnepélyesebb alkalmakkor főként a sárga dominált. Különös gondot fordítottak a hajukra, a görög nők hajviselete rendkívül bonyolult és díszes volt.

A Római Birodalomban

az alapruhadarab főleg a tunika és a tóga volt. A gazdag római hölgyek sokszor három tunikát is viseltek, talán így született meg az alsónemű divatja. Erre aztán még stóla került, rendszerint a legdrágább anyagokból, főleg selyemből, és igencsak nagyon gazdagon redőzve. Frizurájukat külön e célra tartott rabszolganők gondozták, festették, akkoriban a szőke és a vörös haj volt a divatos. Az ő készletükben szinte már mindent meg lehetett találni, amit mai modern fodrászatainkban, tehát a különféle fésűket, keféket, hajcsavarókat, csatokat és hajtűket. A legelőkelőbb, legkedveltebb ékszer pedig a gyöngy volt, valamint a smaragd. Lábbelijük is kifejezte társadalmi hovatartozásukat. A gazdagok többnyire piros bőrből ezüsttel díszített szandálokat vagy zárt cipőket viseltek, míg a szegényeké fekete bőrből készült és díszíteni is tilos volt.

Bizáncban

két kultúra találkozott, a keleti és a nyugati. Ezek összeolvadásából keletkezett a bizánci hölgyek merev és pompás divatja. A császárnőket és udvarhölgyeiket olykor bizony a rabszolgáknak kellett támogatniuk, mert szinte összeroskadtak az arany, az ezüst és a drágakövek súlya alatt. A nagy ókori birodalmak bukása után a korai középkorban a férfiak és a nők is hosszú ujjú, bokáig érő ingszerű alsóruhát viseltek, a felső ruha pedig rövidebb, bővebb lett. A felsőruhák aljára, valamint az ujjak szélére egyre gazdagabb díszítések, hímzések kerültek, megjelent a palást is, amelyet egy szép mívű csat fogott össze. A ruhák kivágása általában meglehetősen nagy volt, főleg ovális, esetenként négyszögletes. Az öltözék általában feltűnő színekben pompázik, a hajadonok egyszerű hajviselete, ha férjhez mentek, gazdagon díszített fátylak alá került.

A gótika

a kor, amelyben tökélyt ér el az ötvösművészet, az arany- és ezüstfonalas hímzés. Minden a magasba tör: a székesegyházak tornyai éppen úgy, mint a nők kúpszerű hegyes kalapjai, amelyekről finom fátyol leng, olykor derékig, olykor bokáig. A férfiak ruházata is kezd elnőiesedni, rengeteg dísszel, hímzéssel, csattal és násfával. A nők haját diadémok ékesítik, és különböző fátylak. Ugyanakkor a ruhák annyira szűkülnek, hogy 1420 táján megjelennek az első gombok és kapcsok, nélkülük ugyanis aligha lehetett volna a pompás ruhát rászerelni a testre. Sok a prémdíszítés is.

A reneszánsz

meghozza az igazi fehérneműt, ami a kor haladtával egyre díszesebb lesz. Két divatújdonság jelenik meg: a derékfűző és a csipke. Később a legyező, a keszkenő és az illatosított kesztyű.

A cikornyás barokkot

még nagyobb fényűzéssel a rokokó váltotta fel. Megjelent az allonge, vagyis a rizsporos paróka. Aztán következtek a divatos parókák, s a természetes illatszerek után egy máig divatos kellék, a szappan. Divat lett a víz és a tisztálkodás. Megjelent az egyszerűség is, főként Napóleon császárságának idején. Azt követően Párizsban megjelennek az első divatszalonok, ahol már próbakisasszonyok mutatják be a dámáknak egy-egy híres szabó ruhakölteményét. (méri)