Az ebéd

Még gyerekkoromban hallottam az alábbi kis történetet. Azóta is a fülemben cseng a falumbeli öregember ízes-palócos elbeszélése. S ha eszembe jut a történet, akkor a mákos derelye íze is felötlik bennem, s ilyenkor nekifogok e rendkívüli étel elkészítésének. S mivel elég gyakran eszembe jut, a mi asztalunkon gyakran megtalálható a derelye vagy barátfüle, vagy ahogy mifelénk nevezték: a dedelle.

Lássuk a történetet:

Kisgyerek voltam, úgy öt-hat éves. Én voltam a legkisebb a családban. Másra még nem voltam jó, hát arra használtak, hogy aratáskor ebédet küldtek velem minden nap az apámnak. Akkor még jóformán egész nyáron arattak. Masina, vagyis cséplőgép, az már volt, de a gabonát ez emberek kaszálták le. Az asszonyok meg szedték utánuk a markot. Nos, én hordtam az ebédet, lánytestvéreim is mind dolgoztak már, nagygazdáknál szolgáltak. Anyám főzött. Amolyan egyliteres kiskannába tette a levest, a másik ételt meg aszerint, hogy mi volt az. Egyszer bablevest főzött meg dedellét – lekváros dedellét, mákkal megszórva. Jaj de szerettem! Amíg én megebédeltem, addig anyám berakta apám ebédjét a kannikába, a dedellét egy kis tálba, be a szatyorba, s már mehettem is. A dél azért még messze volt, de nagyon messzire kellett mennem, egészen Tóvölgyre. Dombon föl, dombról le, forróság, por… Két patakon kellett átmennem. Az elsőnél meg se álltam, az mindjárt itt volt a falu végénél, nem messze. De mire a másikhoz értem, az erdő alá, bizony már jó fáradt voltam, szomjas, melegem volt… Hát leraktam a szatyrot a fa alá, én meg egy kicsit felfrissítettem magam a patakban. Akkoriban még halak is voltak benne. Elbámultam őket egy darabig, de nem maradtam el soká. Megbízatásomat nagyon komolyan vettem, ezért gyorsan elbúcsúztam a halaktól. Ugrom a szatyorhoz, hogy fölkapom, hát nem csak az egyik fülét ragadtam meg!? A kanna felborult, a bableves mind kifolyt, talán ha három kanálnyi maradt belőle. Na most mit csináljak? Forduljak vissza, hogy anyám adjon másikat? Mi tévő legyek? ĺgy tépődtem egy pillanatig, de aztán döntöttem: apámhoz már sokkal közelebb voltam, és igaz, ami igaz, anyámtól jobban féltem, mint apámtól. Biztos voltam benne, hogy anyám megverne, hát inkább továbbmentem az aratók felé. Éppen ebédeltek, amikor odaértem, apám már csak nézelődött, hol lehetek. Végre meglátott, elindult felém. Nagyokat mosolygott, hogy lám, az ő fia hozza neki az ebédjét. De akkor én rá se mertem nézni. Látta, hogy valami baj van, a szájam is elég görbén állt. Azt mondja: „Mi van, te gyerek, kiöntötted az ebédet?“ Mire én: „Maga meg azt honnan tudja?“ Ő: „Mintha csak rád lenne írva.“ Mondom neki: „Kiömlött, de csak a leves. A dedelle, az mind megvan!“ Megnyugtatott: „Nem baj, fiam, ma valahogy nem is vagyok nagyon éhes.“

Aztán leültünk a többiek mellé a fák alá, és apám nekifogott a mákos dedellének. Olyan jóízűen ette, el kellett fordulnom, mert csurgott volna a nyálam. De hiába fordultam el, akkor is csak azt láttam, hogyan nyeli a finom falatokat. Csak úgy, háttal fordulva, kicsit félénken mondom neki: „Apu, nem adna kölcsön egy kis dedellét? Este majd otthon megadom.“ Azt felelte: „De hisz ezt itt már neked hagytam!“ Odafordulok, apám már hanyatt feküdt a fűben, a tálban meg ott volt mellette néhány szép kövér dedelle.

Hát ilyen ebédhordó voltam én. De olyan dedellét bizony azóta se ettem. Arra ránézni is öröm volt. Szinte remegett, ahogy az ember a szájához emelte, puha volt és omlós. Felejthetetlen! Az ízét azóta is itt érzem a számban, és nincs az a finomság, ami jobb lenne annál, amit az én szegény jó anyám főzött, meg amit az én szegény jó apám nekem otthagyott.

Lekváros-mákos derelye

Nem egész egy kiló héjában főtt, meghámozott, átpasszírozott burgonyát még melegen összevegyítünk kb. 3 dkg zsírral vagy 5 dkg vajjal, 30 dkg liszttel (lehet a fele simaliszt, a fele daraliszt), csipetnyi sóval, egy egész tojással. Jól kidolgozzuk, késfok vastagságúra nyújtjuk. A tészta felére széltében-hosszában szilvalekvárból kupacokat rakunk. A tészta másik felét ráborítjuk a lekváros részre, a kupacok között kissé lenyomkodjuk, majd derelyemetélővel szétválasztjuk egymástól. Az így kapott táskákat sós vízben kifőzzük, leszűrjük és bőven megszórjuk cukorral elkevert mákkal. (A mákot vajon párolt zsemlemorzsával is helyettesíthetjük.)