Az aranyborjúk

Ige: „Eközben Jeroboám így gondolkozott: Hátha viszszakerül a királyság Dávid házához! Ha feljár ez a nép, hogy Jeruzsálemben, az Úr házában mutassa be áldozatait.... Ezért elhatározta a király, hogy készíttet két aranyborjút. Majd ezt mondta: Eleget jártatok már Jeruzsálembe! Itt vannak isteneid, ó Izráel, akik kihoztak téged Egyiptomból! Az egyiket elhelyeztette Bételbe, a másikat pedig Dánba vitette.” (Királyok első könyve 12, 26–28)

A közmondás szerint kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba. Vagy tán mégis megtörténhet? Hiszen ez az „aranyborjús” história már egyszer előfordult korábban is Izráel történetében. Talán a helyzet is általánosan ismertebb, mikor Mózes fönn van a Sinai hegyen a törvény tábláiért, és már késik a visszatéréssel, a türelmetlen nép ráveszi Mózes testvérét, Áron főpapot, hogy csináljon már valamit. Ekkor összeszedette arany ékszereiket, beolvasztatta, és Mózesnek védekezésében azt mondta, hogy „ez lett belőle”. Mintha ő nem is tehetett volna róla! Akkor is történetesen egy arany bikaborjú kerekedett ki a dologból. A hegyről a törvény kőtábláival visszatérő Mózes pedig nagy vigalomban ekörül táncolva találta a népet. Első indulatában ekkor történt az, hogy földhöz csapta és összetörte az Istentől kapott Tízparancsolatot. De aztán elégette, porrá zúzta és vízben megitatta az aranyborjú maradékát Izráel fiaival, mintegy jelezve, hogy ez ennyire erőtlen és mulandó. Nem kell okvetlen olyan bálványimádásra gondolnunk, hogy Áron és a többiek azt gondolták volna, az az arany bikaborjú maga az Isten, csupán valahogy láthatóvá, megfoghatóvá, manipulálhatóvá szerették volna tenni az Istent. Hogy ha történetesen szükség van rá, akkor kéznél legyen. Például a kánaáni Baál-kultuszban Baált is gyakran ilyen bikán állva ábrázolták, hisz a bika már magában is az erő és a termékenység szimbóluma volt.

Új helyzet, új kihívás előtt állt Izráel Jeroboám idejében is. Az ország kettészakadt, a salamoni dicsőség rövid életűnek bizonyult, a reményteljes jó kezdet rossz véget ért, első soron azért, mert Salamon élete végén hűtlen lett az Istenhez, feleségei kedvéért bálványkultuszokat is engedélyezett. Fia, Roboám, önteltségben is túltett az apján, ezért az északi országrész, a tizenkét törzsből tíz, elszakadt a dávidi dinasztiától, és Jeroboámot tette királlyá. Ez az új uralkodó Istentől csodálatos ígéreteket kapott, az Úr pedig hűséget és engedelmességet várt tőle cserében. De az ő életében még hamarabb beigazolódott az, hogy „amit lélekben kezdett el, testben akarta befejezni.” Isten oltalmat ígért neki, de mi van, ha a nép az egyetlen jeruzsálemi templomba fog járni, az meg Júdában van, a konkurenciánál. Anélkül, hogy megkérdezte volna az Isten akaratát, anélkül hogy bízott volna a neki adott ígéretben, a saját feje szerint próbálta megerősíteni pozícióit. Ő sem az istenhitet akarta bálványimádásra cserélni, de az Istentől adott szövetség ládája helyett (ennek födeléről, a kérubok közül szólt az Isten!) az Isten zsámolyául csináltatott mindjárt két aranyborjút, rendelt mellé a saját elgondolása szerint való (őt kiszolgáló!) papokat, ünnepet is rendelt a jeruzsálemi helyett. ĺgy az Istentől függetlenített kultusz aztán szükségszerűen bálványimádássá lett. Az Isten parancsait a magáéival helyettesítette. Az Istennek való engedelmességnél fontosabb volt az asszimilálódás, a rossz kompromisszum, ami a megalkuvás. Nem az Istent szolgálta, hanem a déli országrésszel, a Júdával való konkurencia határozta meg cselekedeteit. Az effajta magatartás aztán később úgy fordul elő a királyok könyvében, mint a „Jeroboám bűne”.

De valóban csak Jeroboám bűne volt ez, vagy azóta is ott kísért, mint az Ádám vétke, és mi magunk is sokszor bukdácsolunk hasonló próbák és kísértések között?! A nyelvi asszimilációtól az érvényesülést, a sikert várjuk. A vallási asszimiláció pedig az elvilágiasodáshoz vezet. A kompromisszumnak álcázott megalkuvás pedig az önzés melegágya lett. Jézus ezzel szemben azt tanítja: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.” (Máté 16, 25)

A szerző református lelkész