A középkori misztikusok tanítása szerint minden hetedik esztendő komoly változást hoz az ember életében. Az első hét évben például a szülő az, aki minden történés középpontjában áll. Vagyis: a kéz, mely a bölcsőt ringatja, a világot igazgatja.
Az apaság misztériuma
Számomra a hetedik év külön jelentőséggel bír – a gyerek iskolába indul. Az otthon mindenkor biztonságot adó melegéből számára ismeretlen emberek közé kerül. A játékot a tanulás váltja fel, amely – Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című misztikus regényére gondolva – minden foglalatosság közül a legkülönb. Azzá teszi az embert, ami: igazi játékossá az élet nagy arénájában, ahol mindig a több tudással felvértezett a győztes.
Amikor előkerül az iskolatáska, emlékek sokasága tolul az ember agyába. Eszébe jut, milyen volt az, amikor első ízben a kezébe vehette a pólyából alig kilátszó csöppséget, félve, nehogy kárt tegyen a törékeny emberpalántában. A mindennapi ceremóniák, melyek pár hét elteltével annyira élete részévé váltak, mintha soha semmi egyébbel nem foglalkozott volna. A hosszú séták, amikor a békésen szundító gyermekre nézve a mindennapok látszólag fontos harcaiban edzett férfi szíve is mosolyra derül, és komolyan kezdi hinni, hogy van valaki, aki odafentről néz és vigyáz bennünket.
Az első lépések – anyától apáig. Az érzés leírhatatlan, már-már katartikus. Hiszen ő már megáll a saját lábán, haladni tud, ergó nyitva áll előtte a világ – csak jó irányban haladjon. Az első szavak, melyek – természetesen – ahhoz a két emberhez szólnak, akik számára a legfontosabbak. Először csak az „ana” és az „ata” van, majd ez „anyukámmá” és „apukámmá” alakul, így, birtokos személyraggal a végén, mert mi csak az övéi vagyunk, senki másé...
Még hosszabb séták, és a kérdések sokasága: miért, hogyan, merre, mikor, micsoda és így tovább, szinte a végtelenségig, és a gyerek szemében ott a büszkeség, mert az ő szülei mindenre tudják a választ, tehát ők a világ legokosabb teremtményei. Aki ennek ellentmond – közellenség.
Óvoda, a korán kelés fáradalmai, a reggeli mosdás fájdalmai. Tömött buszok, tele tolakodó nénikkel és bácsikkal, akik nincsenek tekintettel a csöppekre..., de apa ott van, és kéz a kézben nem érheti a kis embert semmi baj. Az is biztos, hogy a szokott időben apa megjelenik az oviban, és hazafelé menet meg lehet beszélni vele, ki kibe szerelmes, miért jó az egyik óvó néni, és miért undok a másik („Hohó, barátocskám, ezt a szót emberrel kapcsolatban nem használjuk ám!”). Az esti mesének pedig századszor is Erős Jánosról, a loncsos medvéről vagy a repülni tanuló farkasról kell szólnia, mert „apukám, azt te olyan jól tudod mondani...”
Most iskolába indul. Némi szorongással veszi hátára az iskolatáskát, kicsit feszereg a bejárati ajtónál, mint aki menne is, meg nem is. Végül a felelősségtudat győz. A két szempár összevillan, egy fejsimítás – vagy inkább áldás? –, és a gyerek elindul. Az utcáról azonban még visszanéz – vajon intenek utána az erkélyről?
Sajnos, a leírtak csak részben fedik a valóságot. A történelmi hitelesség kedvéért jegyzem meg csupán, hogy lakásomnak nincs erkélye. Tulajdonképpen lakásom sincs. Valamint azt is, hogy a hetente írt levelekre soha nem jön válasz, a telefont pedig, ha felveszik is, a hangom hallatán azonnal lecsapják. A gyereket egy másik férfi viszi az iskolába
Azt hiszem, nem jó ez így...
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.