Az államalapítás történelmünk talán legfontosabb eseménye

Olybá tűnik, mintha az elmúlt évtizedekben a középkor iránti érdeklődés lanyhult volna. Valóban így van? Mennyire divatos téma ma a középkor?

Nem hinném, hogy ez annak a következménye, hogy általában véve csökkent volna az érdeklődés. Arról lehet inkább szó, hogy mindig azok a témák kapnak nagyobb figyelmet, amelyek hangsúlyosabban szerepelnek az általános iskolai és a középiskolai tantervben. Az elmúlt nagyjából tíz évben koncepciózus változtatás történt Magyarországon a középiskolai és általános iskolai történelemoktatás tantervében: a korábbiaknál még nagyobb hangsúlyt kapott a 19. és 20. századi, különösen a második világháború utáni história. Hogy ez jó-e vagy rossz, arról a szakmában mindenkinek megvan (és meg is kell, hogy legyen) a maga véleménye. Mindettől függetlenül ez a változtatás törvényszerűen azzal jár, hogy csökken a középkorra jutó figyelem. A korszak korkutatójaként ezt már csak azért is sajnálatosnak tartom, mert egyfelől a korai magyar történelemmel kapcsolatos kérdések igenis foglalkoztatják a közvéleményt. Elég talán a finnugor nyelvrokonság tudományosan amúgy kétséget kizáróan bizonyított tételére vagy a kettős honfoglalás szakmai konszenzus alapján egyértelműen elvetendőnek tekinthető koncepciójára irányuló folyamatos és megújuló érdeklődésre utalnom (az utóbbi éppen a közelmúltban nehezen érthető módon a középiskolai tankönyvekbe is utat talált). Másfelől sajnálatos ez azért is, mert a középkori történetünknek éppen úgy kulcsszerepe van a nemzeti identitásunk kialakulása szempontjából, mint ahogyan ez gyakorlatilag minden környező népről is elmondható.

Ön miért kezdett ezzel a korszakkal foglalkozni?

Édesanyám családjában mind a tanári hivatás, mind a bölcsészettudományok (különösen a klasszikus latin és a görög kultúra) igen nagy tiszteletben álltak, így az irodalom, a nyelvek és a történelem iránti vonzódásom innen eredhet. Tizenkét évesen határoztam el, hogy történész szeretnék lenni. Tizenhárom évesen vettem a fejembe, hogy a történelem mellé a levéltár szakot szeretném felvenni az egyetemen. Ezt a szakpárosítást szintén édesanyám javasolta, nekem ugyanis általános iskolásként őszintén szólva fogalmam sem volt arról, mi fán terem ez a specializáció. Utóbb viszont rendkívül szerencsés választásnak bizonyult, hiszen az én diákságom idején a levéltár szak a maga intézménytörténeti és segédtudományi orientációjával még sokkal inkább kutatótörténészeket képezett, mintsem gyűjtőterületi munkát végző levéltárosokat. Végül tizennégy évesen döntöttem el, hogy középkorkutatással szeretnék foglalkozni.

Szokták a legújabb koros történészeket azzal piszkálni, hogy az igazi történész az, aki tud latinul. A latinnyelv-tudáson kívül kiből lehet jó középkorász? Milyen alkati sajátosságokat vagy speciális ismereteket igényel ez a korszak a kutatójától?

Jómagam nem vagyok illetékes ezt a kérdést megválaszolni, a szakmai tapasztalatom messze nem elegendő ahhoz, hogy a történettudomány egészéről nyilatkozzam. Ráadásul eddig összesen egyetlen embertől hallottam, hogy a modern korra szakosodott kollégákat állítólag ilyesmivel szokás bosszantani. Az illető egyébként újkoros, és történetesen nem tud latinul. Nyilván minden szakterületnek mások a speciális követelményei, a modern koros kollégák pedig egy csomó olyasmire képesek, amihez mi nem értünk – és viszont. A középkori magyar történelem (és értem ezen elsősorban az 1526 előtti históriánkat) forrásai meghatározó mértékben latin nyelvűek, így aztán a középkorkutató számára a latinnyelv-tudást valóban nélkülözhetetlen munkaeszköznek gondolom. Egyetemi oktatóként és témavezetőként pedig úgy látom, hogy alapvetően azok élvezik a középkorkutatást, akik inkább kevesebb adattal szeretnek dolgozni, de azokat mélységükben és sokszor másodlagos vagy harmadlagos értelmezéseket is mérlegelve, sok szempont alapján dolgozhatnak fel. Hogy kicsit hazabeszéljek (hiszen mégis csak egy segédtudományi tanszék munkatársa vagyok), nem árt a történeti segédtudományok magas szintű ismerete sem, hiszen ezek révén a kutató rengeteg olyan adat birtokába juthat, amelyeket a szigorú értelemben vett írásos források homályban hagynak. Ha pedig a ma divatos kifejezésekkel élve attitűdöket is meg kellene határoznom, úgy feltétlenül a nyitott szemléletmódot és a problémaközpontú gondolkodást emelném ki – de ezek nyilván minden más tudomány kutatásához is elengedhetetlenek.

A történetírás posztmodern fordulata, a történeti tényekkel és a történetírás természetével kapcsolatos legújabb elméleti munkák hatottak-e/hatnak-e építően a középkorkutatásra is?

A posztmodern történetírás eredményei a történeti kutatás egész módszertanát alapvetően átalakították. Az egyetemes középkorkutatásban ennek igen erősen érezhető a hatása. A magyar medievisztikában viszont csak nagyon csekély mértékben, különösen két dolog miatt. Először is azért, mert a magyar középkorkutatás alapvetően pozitivista és filológiai beállítottságú: kicsit érthetőbben megfogalmazva: elsősorban a rekonstruálható tények és a nagy horderejű események érdeklik. Másodszor pedig azért, mert a magyar történetírás módszertani szempontból évszázadok óta több évtizedes késésben van a nyugati trendekhez képest. Ez nem az egykori vagy jelenlegi kutatók hibája, hanem egyszerűen regionális adottság, mert Európának ebben a szegletében tudományra mindig kevesebb pénz jutott és jut, mint Nyugaton. Míg angolszász, francia vagy német területen a középkori forrásanyag meghatározó részét már az 1880-as évekre kiváló színvonalon, kritikai kiadások formájában közzétették, és a kutatóik az 1960-as évekre nagyrészt elkészültek a középkori politikatörténetük, majd gazdaságtörténetük alapjában véve máig is hihetőnek tűnő rekonstrukciójával, addig ezek az alapvető kutatások Magyarországon még napjainkban sem tekinthetők lezártnak. Így pedig szerfelett nehéz lenne például középkori mikrotörténelmet írnunk, hiába slágertéma a francia kollégák körében.

Mikorra tehető a magyar középkor forrásainak legnagyobb forráspusztulása?

Az írásos források között egyrészt akadnak elbeszélő kútfők: krónikák, geszták, szentéletrajzok és hasonlók. Ezek eleve történetírói szándékkal készültek. Másrészt vannak úgynevezett levéltári források: ezeket jellemzően jogbiztosító céllal vetették papírra vagy pergamenre (például az adományleveleket), vagy nyilvántartó jelleggel állították őket össze (például a későközépkori számadáskönyveket) – nem az volt tehát a céljuk, hogy a múltat rekonstruálják. Ami az elbeszélő forrásokat illeti, a nyugati kereszténység végvidékének számító Magyarországon egyáltalán nem létezett az első ezredfordulót követő századokban olyan pezsgő szellemi környezet és magas szintű udvari kultúra, amely kedvezett volna a történetírásnak. Jóval kevesebb elbeszélő kútfő keletkezett idehaza, mint akár egy közepes francia grófságban, ráadásul ezek egy része is egészen biztosan elpusztult azóta: a Képes Krónika szövegének legkorábbi változatai például a 11. század második felében készülhettek, de csupán 14. századi kéziratban, többszörösen átszerkesztve és hiányosan maradtak ránk. Mivel a Magyar Királyságban az írásbeliség eleinte egyáltalán nem játszott olyan fontos szerepet, mint német vagy francia területen, levéltári jellegű forrásaink szintén csekély számúak. Komoly mértékben pusztultak először is az 1241–1242-es tatárjárás idején. Nem mintha a mongolok előszeretettel égettek volna okleveleket, hanem azért, mert a korabeli Magyarországon ezeket gyakran ugyanott őrizték, mint a nemesfémkincset. Hasonló pusztulási réteg határozható meg a 16. században, amikor nemcsak a török háborúk és az ország hadizónává válása rontotta erőteljesen a korábbi századokból megőrzött iratanyag fennmaradásának esélyeit, hanem a reformáció is. Számos oklevelet ugyanis a katolikus egyházi intézményrendszerbe betagozódó hiteleshelyek őriztek: káptalanok és szerzetesházak. Amikor ezek elnéptelenedtek – márpedig nagy részük elnéptelenedett –, akkor az általuk őrzött iratanyag legjobb esetben is szóródott, rosszabb esetben elpusztult.

Tud erre példát mondani?

A bodrogközi Lelesz premontrei konventje az egyik legjelentősebb északkelet-magyarországi hiteleshely volt a középkorban. A középkori Magyarország jelenleg rendelkezésünkre álló teljes okleveles forrásanyaga mintegy 300 ezer tétel, és ebből több mint 14 ezer tétel leleszi kiadvány. Ezzel a fennmaradt forrásanyagban a leleszi hiteleshely a második legnagyobb oklevéladó a mindenkori uralkodók mögött. A konvent középkori története pedig úgy ér véget, hogy 1567-ben kiadják az utolsó oklevelüket, kevéssel később meghal az utolsó leleszi premontrei, a házat pedig átalakítják erődítéssé.

Mi az, amit biztosan tudunk az államalapításról? Pontosan mikor volt: augusztus 20-án, ahogy azt sokan gondolják?

Az államalapítás történelmünk talán legfontosabb eseménye. Nemcsak azért, mert létrehozta a centralizált, nyugati mintájú magyar monarchiát, hanem azért is, mert elengedhetetlen lépést jelentett az ország tartós nemzetközi elismertségéhez, betagozódásához a keresztény univerzumba. Ennek teljes műve nyilván nem köthető egyetlen dátumhoz, Szent István ünnepe viszont szentté avatása óta augusztus 20-ára esik. Mint közismert, a katolikus egyházban a szentek mennybéli születését általában az evilági haláluk napjára szokás datálni. Az államalapító uralkodó azonban ilyen szempontból a lehető legrosszabb napon halt meg: augusztus 15-én, vagyis Szűz Mária mennybevételének ünnepén. Ha az egyházi kalendáriumban Szent István király napja egybeesett volna a legnagyobb Mária-ünneppel, az valószínűleg eleve lehetetlenné tette volna, hogy jelentősebb kultusza alakuljon. Amikor tehát Szent László kezdeményezésére az első magyar királyt 1083-ban kanonizálták, öt nappal halálának évfordulója után kerítettek sort az ünnepélyes alkalomra. Ugyanebben az évben Zoerard-András és Benedek nyitrai remetéket, Gellért csanádi püspököt és Imre herceget is szentté avatták. Fontos kiemelnünk: valamennyi felsorolt kanonizációt Szent László király kezdeményezte, pápai jóváhagyás vagy beleegyezés nélkül. VII. Gergely pápa reformjai és az 1074/1075-ben eszkalálódó invesztitúraharc előtt ugyanis a nyugati uralkodók egyszersmind országuk egyházát is felügyelték, és a gergelyi reformok más keresztény államokhoz hasonlóan Magyarországon is csak igen lassan nyertek teret. Másfelől érdemes felhívnunk a figyelmet arra is, hogy amikor néhány hónap alatt Szent László az államalapító uralkodót és négy kortársát is a szentek sorába iktatta, annak igen komoly propagandaértéke volt. Azt bizonyította, hogy a magyarok között a kereszténység olyan erősen gyökeret vert, hogy az ország már szenteket is képes adni az egyháznak. Ilyen szempontból különösen érdekes arra is vetnünk egy pillantást, miért éppen ezt az öt személyt kanonizálták. Zoerard-András és Benedek remete volt, márpedig a remeteség a 11. századi egyházi aszketizmus egyik eszményképe: a korszak népszerű szenttípusát képviselik. Gellért egyházi vezető, püspök volt, aki ráadásul vértanúságot szenvedett a hitéért: kétszeresen is típusos szent tehát. Imre és István személye már sokkal izgalmasabb. Imrére a keresztény hagyomány a legendája nyomán szűz hercegként tekint, pedig rendkívül valószínűtlen, hogy a trónörököst az apja vagy bárki más önként vállalt gyermektelenségre próbálta volna rábeszélni. A dinasztia folyamatosságán nem kevesebb múlott, mint az állam stabilitása, hiszen a törvényes utód nélkül maradó királyságok a korszakban rendre belső válsággal és külső fenyegetéssel voltak kénytelenek szembenézni. Végül maga István a legizgalmasabb archetípus az öt legkorábbi magyar szent közül. Klaniczay Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy az egész nyugati egyházban az első olyan királyszent, akit pusztán egyházszervező tevékenységéért (és nem vértanúságért) kanonizáltak.

Györffy György szerint a pápa támogatta István szentté avatását, Zsoldos Attila szerint viszont a pápa nem igazán volt oda attól, hogy világi személyeket, uralkodókat szentté avassanak. Az aktusra ezért László nyomására került csak sor. Ön hogyan látja?

Györffy abból indult ki, hogy VII. Gergely pápa és IV. Henrik német-római császár gyakorlatilag egész Európát elérő politikai konfliktusában, az invesztitúraharcban a szentté avatások idején Szent László Magyarországa inkább a pápa szövetségi rendszeréhez tartozott. Annak azonban semmi nyoma, hogy ez a külpolitikai érdekazonosság bármilyen módon befolyásolta volna a magyar belpolitika eseményeit, sőt sokkal inkább azt látjuk, hogy a gregoriánus reformok ekkoriban még nem hatottak Magyarországon. A szentté avatások politikai hátterének értékelésekor ismét legalább két körülményt kell mérlegelni. Egyfelől, hogy a pápa pozícióit az invesztitúraharcban egészen biztosan nem erősítette, hogy a magyar uralkodó nekiállt szentszéki jóváhagyás nélkül ötösével szenteket avatni. Másfelől, hogy Szent László és a Magyar Királyság szempontjából ez egy borzasztó fontos legitimációs lépés volt, pontosan a fentiekben már említettek miatt.

Ki volt az igazi államalapító: Géza, István vagy Taksony?

Ha egyetlen névvel kell válaszolni, akkor feltétlenül Szent István. Taksony politikájáról semmilyen forrásunk nem maradt fenn, de teljesen valószínűtlen, hogy a nyugati típusú államnak akár csak az előkészítése már az ő idejében megindult volna. Az utolsó kalandozó hadjárat csupán 970-ben zárult le az arkadiupoliszi vereséggel, legkésőbb 973-ban pedig már bizonyosan Géza volt a magyarok nagyfejedelme. Neki viszont minden jel szerint komoly érdemei voltak az államalapítás előkészítésében — még ha nem is olyan jelentősek, mint Szent Istvánnak. Géza nélkül nem jöhetett volna létre a Szent István-i életmű. 973-ban követeket küldött a quedlinburgi birodalmi gyűlésre, ami valószínűleg akár csak öt évvel korábban is elképzelhetetlen lett volna. Azt is tudjuk, hogy követei útján Géza térítőpapokat kért a császártól a magyarok részére. A korszakban ez nem egyszerűen vallási kérdés volt, hanem talán még inkább politikai döntés: egyfelől azt mutatta, hogy a magyarok hajlandók csatlakozni a keresztény népek családjához; másfelől kijelölte a magyar külpolitika német orientációját is a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom által uralt európai porondon. Géza döntése volt az is, hogy fia és örököse számára Gizella bajor hercegleányt kérje feleségül. Mivel 1002-ben Gizella fivére, II. Henrik lett a német uralkodó, ez a házasság rendkívül fontos szövetségest biztosított István és fiatal magyar állam számára.

Megosztó téma még az államalapítás, vagy ez a kérdéskör mára nyugvópontra jutott? Vannak még fehér foltok az államalapítás körül? És ha igen, melyek azok?

Mivel nagyon kevés forrásadat maradt ránk, az államalapítás korának minden részletét valószínűleg sosem ismerhetjük meg. Ilyen helyzetben pedig természetes és szükséges is a szakmai vita.

Tudna ilyen fehér foltokat mondani?

Nem ismerjük részleteikben az államszervező harcok menetét, sőt akadnak olyan területek a Kárpát-medencében, amelyekről egyáltalán nem tudjuk, hogyan vált a Szent István-i állam részévé. Ilyen például Bihar vidéke. Semmit sem tudunk az államalapító gazdaságpolitikájáról, rendkívül ködös elképzeléseink vannak az államszervezet kiépítéséről és a társadalom átalakulásának folyamatáról. Alig néhány személyt ismerünk név szerint a Szent István-kori elitből, és általában róluk sem tudunk egyebet, csak a nevüket.

Mennyire gyakori a korai magyar középkorkutatásban, hogy valamely komoly és biztos új információ tűnik fel? Mi az, amivel ma többet tudunk, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt?

A kutatás folyamatosan halad előre, ez éppen olyan természetes nálunk is, mint minden más tudományos szakterületen. Csupán az elmúlt évtized eredményeinél maradva és merőben önkényesen kiemelve néhányat: Thoroczkay Gábor számos ponton módosította a 11. századi magyar egyháztörténettel kapcsolatos ismereteinket; Bagi Dániel a korai magyar állam uralmi formációról alkotott újszerű képet; Zsoldos Attila kutatásai nyomán gyökeresen másképpen látjuk egyebek mellett a 13. század politikatörténetét; Weisz Boglárkának köszönhetően minden eddiginél közelebb kerültünk ahhoz, hogy végre koherens képünk legyen a középkori magyar gazdaságtörténetről; a 2014-es Dózsa-évforduló kapcsán pedig C. Tóth Norbert, Neumann Tibor és szerzőtársaik a parasztháború és tágabb környéke egész történetét meggyőzően újragondolták – de rengeteg új eredmény van, mindent és mindenkit felsorolni lehetetlen volna. Ami a forrásokat illeti, azok jelentős számbeli gyarapodása már aligha várható. Megint csak Zsoldos Attilát idézve mondhatjuk: annál fontosabb, hogy a lehető legalaposabban megismerjük a rendelkezésünkre álló kútfőket és okleveleket.

Pár évvel ezelőtt jelent meg Heribert Illig könyve, A kitalált középkor. Ebben a német germanista író nem kevesebbet állított, minthogy a 614 és 911 közötti időszak, lényegében a korai középkor egyáltalán nem létezik. Valóban nemzetközi összeesküvés eredménye csak az „betoldott” 300 év a históriában? Melyek azok az érvek, amelyeket a legjobban szembe lehet szegezni ezekkel a nyilvánvalóan képtelen megállapításokkal?

Számos ilyen van, most csak kettőt említenék. Először is: az ókori Egyiptomtól kezdődően állnak rendelkezésünkre a történeti forrásunkban csillagászati eseményekre vonatkozó megfigyelések. Mivel az égitestek mozgását visszafelé is nyomon lehet követni, matematikai és fizikai értelemben is egyértelműen bizonyítható, hogy az a bizonyos háromszáz év valóban megtörtént. Másodszor: nemhogy a középkor kommunikációs viszonyai között, de talán még napjainkban is megoldhatatlan lenne egy olyan világméretű összeesküvést megszervezni, amelynek keretein belül minden egyes történetíró teljes harmóniában hazug meséket szőne három évszázad históriájáról. Illig ötlete ennélfogva legfeljebb arra jó, hogy felhívja a figyelmünket a dilettantizmus veszélyeire.

Bödők Gergely