Az 1918-as spanyolnáthajárvány és a mai Dél-Szlovákia

Eközben azonban elfeledkeztünk arról, hogy nemcsak a tudomány fejlődik, de változik a világ is, például a túlnépesedés és a globális felmelegedés (hogy csak két „népszerű” tényezőt említsek) az eddiginél kedvezőbb feltételeket teremt új, eddig nem ismert világméretű járványok kialakulásához. Ezek közül a koronavírus az egyik első, de nem kell jóstehetség ahhoz, hogy belássuk, lesz még több hasonló is a közeljövőben.

Amikor ma a koronavírusról vagy épp a madárinfluenzáról beszélünk, nem érdektelen mintegy 100 évet visszamenni az időben, és az első világháború utolsó évében, 1918-ban a fejét felütő spanyolnáthajárványról szót ejteni.

Már csak azért is érdemes, mivel a huszadik században feljegyzett három világméretű influenzajárvány (a másik kettő az 1957-es ázsiai és az 1968-as hongkongi járvány volt) közül ez volt a legnagyobb, a legpusztítóbb, és régiónkat is ez érintette a leginkább. Nem mellékesen pedig az 1918-as spanyolnátha a koronavírushoz vagy a madárinfluenzához hasonlóan szintén Délkelet-Ázsiából terjedhetett szét a világon.

Az influenzavírus A típusa által okozott spanyolnáthajárvány meglehetősen elhanyagolt és kevéssé ismert része történelmünknek.  Pedig több halálos áldozattal járt, mint az első világháború, és miközben a Föld korabeli lakosságának egynegyedét megfertőzte, a máig pontosan ki nem mutatott áldozatainak száma elérhette a 30, vagy akár az 50 milliót is. A betegség első regisztrált eseteit az USA Kansas állambeli Fort Riley katonai bázisán jegyezték fel, ahová valószínűleg a korábban a Távol-Keleten állomásozó katonák vihették magukkal a vírust. Az amerikai katonai bázison rövid időn belül mintegy 500-an betegedtek meg, s mivel az amerikai inváziós hadsereget épp ebben az időszakban hajózták át Európába, a betegség első hulláma 1918 tavaszán Európát is elérte.  Igaz, ekkor még viszonylag kevés áldozatot követelt, és nem is nagyon tudott róla senki, hiszen egyik hadviselő félnek sem volt érdekében az, hogy pánik törjön ki. Azért is lett spanyolnátha a neve, mivel a háborúba be nem kapcsolódó, semleges státuszú Spanyolországban szabadabban lehetett róla beszélni, mint a hadviselő országokban, és így a korabeli hírügynökségek az Ibériai-félsziget áldozatairól számoltak be elsőként.

A járvány kora nyári első hullámát augusztustól egy második, a korábbinál erősebb és pusztítóbb hullám követte, amikor már lehetetlen volt titkolni, hogy baj van, és amikor a járvány terjedésének feltételei szinte ideálisak voltak. Egyrészt a szeptembertől beköszönő hidegebb, esősebb őszi időjárás, másrészt pedig a háború befejezése miatt. A frontokról, beleértve a hadikórházakat is, ugyanis tömegesen érkeztek haza a leszerelt katonák, akik a legjobb terjesztői voltak a járványnak.

Magyarországon júniusban regisztrálták az első megbetegedéseket, ezek száma azonban még nem volt akkora, hogy központi intézkedéseket igényelt volna. Mint a pozsonyi Nyugat-Magyarországi Híradó lapból kiderül, a spanyol betegség, ahogy akkoriban emlegették, júliusban már tájainkon is felütötte fejét. A Taksony melletti Pallócpusztán például 12 orosz hadifogoly betegedett meg, de ennek komolyabb jelentőséget nem tulajdonítottak, s a vármegyei tisztiorvos júliusra vonatkozó jelentésében nem is említette a fertőző betegségek között a „spanyolt”.

Csakhogy szeptember közepétől drasztikusan emelkedni kezdett a megbetegedések száma és vele együtt a halálos eseteké is. A hatóságok azonban még ekkor is szűken bántak az információkkal, és mintha mindent elkövettek volna, hogy a lakosság ne ismerje fel a baj valós mértékét. A Komáromi Lapok, amelynek információi szerint a járásban már mintegy harminc halottja lehetett a járványnak, az október 19-i számában arra panaszkodott, hogy a járási járványbizottság még mindig nem adott ki nyilvános közleményt a helyzetről, s így teljes bizonytalanságban tartja a lakosságot. A pozsonyi Nyugatmagyarországi Híradó pedig gunyoros hangú cikkben bírálta a hatóságokat azért, hogy bár „hullanak az emberek, mint a legyek”, a hatóságok mégsem lépnek. Hasonló volt a helyzet Kassán is, ahol, noha a Kassai Hírlap szerint a városban szeptember második felében már minden második diák beteg volt, a szeptember 25-i városi közgyűlés még csak nem is foglalkozott a járvánnyal.

A betegség tünetei hasonlóak voltak a mai influenzáéhoz (magas láz, köhögés, izomfájdalmak), ám szerencsés esetben 3-4 nap után enyhülni kezdtek. Más esetekben azonban inkább intenzívebbé váltak a tünetek: magasabbra szökött a láz, erősödtek a végtag- és a hátfájdalmak, és szövődmények léptek fel, amelyek közül a leggyakoribb a tüdő- és mellhártyagyulladás volt.

Ezek a szövődmények okozták általában az idősebbek vagy a valamilyen krónikus betegségben szenvedők halálát. A spanyolnátha egyik jellegzetessége azonban az volt, hogy az áldozatok között magas számban fordultak elő produktív korban (20–40 év) lévő felnőttek, férfiak és nők is. Esetükben az a legvalószínűbb, hogy a megtámadott szervezet fokozott védekezése következtében az immunrendszer elpusztította az egészséges tüdőszöveteket is, ami gyakran okozott vérzéses tüdőgyulladást vagy más halálos bajt.

A megbetegedések és halálozások magas száma végül lépésre kényszerítette a hatóságokat. Az, hogy a karantén – a korabeli viszonyok közepette – szóba sem jöhetett, az orvostudomány pedig alig tudott valamit a járvány okairól és a gyógyítás lehetőségeiről, leginkább csak látszatintézkedéseket hozott.  Pozsonyban szeptember utolsó napjaiban Szmrecsányi György kormánybiztos-főispán elnökletével tartottak operatív ülést, amelyen elrendelték a betegség bejelentésének kötelezettségét, és azoknak az iskoláknak a bezárását, ahol magas volt a megbetegedések száma. A lakosság felé pedig felhívást bocsátottak ki, amelyben arra szólították fel a pozsonyiakat, hogy „kerüljék az éjjelezéseket, a mulatozást” és a „kocsmák, kávéházak, színházak, mozik rosszul szellőzött, füstös, bűzös helyiségei” helyett inkább a szabadban, a kertekben, a hegyekben töltsék az idejüket a lakosok. A tanács hasznos volt ugyan, de a járvány megfékezéséhez édeskevés volt.

A járvány mértékével kapcsolatban (valós információk hiányában) így a sajtó is csak találgatni tudott, és közvetett információk alapján írt a történtekről. Mint a pozsonyi Híradó, amely az október 10-i számában azt közölte, hogy a „Szent András-temető halottas háza tele van szép arcú betegekkel: ezek mind a spanyol nátha áldozatai, akik aránylag igen rövid szenvedés, egy-két napos betegség után kerültek ki a szomorú helyre. Tegnapelőtt nyolc halott feküdt kint a halottasházban – ez csak egy temető – és másnapra, tegnapra már tizenkét új halott volt bejelentve.”  A kormánybiztos-főispán végül csak október 19-én bocsátott ki rendeletet az iskolák, színházak, kabarék, hangversenytermek, mozik két hét időtartamra való bezárásáról és arról, hogy a villamosok a zsúfoltság elkerülése érdekében csak annyi utast vehetnek fel, amennyi ülőhely a kocsiban van. Kassán a hasonló intézkedéseket némileg korábban rendelték el, s korlátozták a kávéházak és éttermek nyitva tartását is, amelyek este korábban zártak, napközben pedig kötelesek voltak kétórányi szellőztetési szünetet tartani.

Ilyen intézkedésekkel azonban sok eredményt nem lehetett elérni, miközben a körülmények is kedveztek a járvány terjedésének. A frontról hazatérő és a városokban csellengő katonák tömegei, az őszirózsás forradalom utcai demonstrációi, az élelmiszerhiány miatt boltok előtt kialakult sorok és tömegjelenetek mind melegágyai voltak a járványnak. Nem beszélve az őszi időjárásról.

Bár a lakosság között pánik ugyan nem tört ki, de az álhírekből akkor sem volt kevés.  A lapok szinte naponta hoztak hírt (persze tudományos szempontból megalapozatlan hírekről volt szó) arról, mi gyógyíthatja a betegséget. Volt, aki a sósborszesszel való öblögetésre, más a hideg vizes borogatásra esküdött, de népszerűek voltak az alkoholfogyasztásra alapozott kúrák is. Egyesek a napi több liter bor fogyasztását, mások egy bizonyos márkájú konyakot ajánlottak csodaszerként, de tanulságos a rimaszombati Győry Dezső visszaemlékezése is, akinek mind a két szülőjét és mind a négy testvérét ágynak döntötte a betegség. A család azonban jókedvvel vészelte át ezt az időszakot, mivel

a helyi orvos véleménye szerint a legjobb gyógyszer a rumos tea volt, így folyamatosan azt itták.

A különböző helyi lapokból begyűjthető adatok mind azt jelzik, hogy Királyhelmectől Pozsonyig október folyamán tetőzött a járvány. A pontos adatok nem ismertek, hiszen a betegség bejelentésének kötelezettsége csak késve lett elrendelve, és akkor sem tartották be következetesen. Pozsonyban a hivatalos adatok szerint októberben 1638, novemberben azonban már csak 417 fő betegedett meg, akik közül októberben 139, novemberben pedig 54 fő hunyt el. Az októberi hónapban Kassán a hivatalos adatok szerint 40 fő halt meg a járványban (a valós szám azonban magasabb volt), ugyanebben az időszakban Komáromban, beleértve az ott állomásozó meglehetősen nagy számú helyőrséget is, 937 megbetegedést regisztráltak, amelyből 60 volt a halálos. Rimaszombatban és környékén az őszirózsás forradalom kitörését követő két hétben összesen nyolc fő hunyt el a spanyolnátha miatt, akik közül ketten gyerekek voltak, a maradék öt fő pedig 20 és 32 év közötti fiatal felnőtt.

Összességében nem tévedhetünk tehát nagyot, ha úgy véljük, hogy az 1918 szeptemberétől novemberig a mai Dél-Szlovákia területén akár több tízezer megbetegedés is előfordulhatott, a spanyolnáthában elhunytak száma pedig bizonyára elérte a több száz főt. Bár a járvány még a következő időszakban is fel-felütötte a fejét, a lakosság emlékezetéből viszonylag gyorsan kitörlődött. Egyrészt azért, mivel a világháború éveiben devalválódott az emberi élet értéke, és az emberek megszokták a halált, másrészt pedig azért, mert 1918 őszén olyan események láncolata (forradalmak, államalapítások, határmegvonások, lokális háborúk, kényszerű migráció stb.) vette kezdetét, amely a maga sodró lendületével és olykor erőszakosságával felülírta a spanyolnátha emlékezetét.

Simon Attila