Átgázol rajtunk a politika?

A hazai társadalom 1989 novembere után még két ízben állt ki határozottan a demokrácia ügye mellett. 1998-ban Mečiar megbuktatásával és 2018-ban a maffiaállamot épített Robert Fico lemondatásával a kormányfői posztról. A parlamenti választás kimenetelét sejtető pártreferenciákat nézve az ország mára eljátszotta ezt a derekas morális tőkét, ha a Smer elnöke újra nyeregben érezheti magát?

Egyáltalán nem újdonság, hogy az emberek társadalmi emlékezete bosszantóan rövid, míg a toleranciaküszöbük szintje emelkedik. Manapság gyakran már tényleg csak az olyan dolgokra kapjuk föl a fejünket, amelyek szinte ordítanak a gyalázatosságtól. Úgy látszik, az a tény, hogy Robert Ficónak 2018-ban csakugyan csúfosan kellett felállnia a miniszterelnöki székből, manapság hidegen hagyja rengeteg ember toleranciaküszöbét. Ahogyan nyilván az is, hogy ő közismert a dühöngéséről, az agresszivitásáról, a bosszúszomjáról. Támogatóinak zöme vélhetően már nem is akar emlékezni az általa évek során tákolt maffiaállam alávaló gazságaira. A „feledésnek” ez a mértéke már komolyan paranoiás társadalmi tünet.

Így hát a pszichiátria eszközeivel is leírható, hogy mi zajlik ebben az országban?

Leírható. És nem csökkenti e szimptomatikus jelenség közéletre telepedett terhét, hogy a hatásait nem lehet pusztán Szlovákiára vonatkoztatni. Sőt, csupán Kelet-Közép-Európára sem, mert az utóbbi évtizedekben a civilizált világ nagy részén tetten érhető „general anxiety”-ról, tehát az általános szorongásról, annak következményeiről kell beszélni. Szorongunk a jövőtől, szorongunk egymástól, nem látunk egyértelmű jövőképet, kevés a világos perspektíva előttünk, az elkövetkező időkre gondolva nemigen tudjuk, mit hoz a jövő; és ez a kedélyállapottá sötétedő szorongás rányomja bélyegét a mindennapjainkra. De ez még nem mentesít az alól, hogy ebben a mai általános kedélyállapotban valaki ne igyekezzen megőrizni a józan ítéletalkotás szabadságát. Hogy ehelyett holmi nyájszellemhez csapódva, kritikátlanul elfogadja az egyszer már lebirkózott rossz újbóli lábra kapását.

Akinek nincs véleménye a múlt kifogásolható hibáiról vagy a jelen baljós jeleiről, annak a saját jövőjéről sincs véleménye?

Lényegében erről van szó. Hiszen ha valaki az általános szorongás állapotába esik is, az nem jár kéz a kézben az iskolázottsága fokával vagy a társadalmi élet fonákságai iránti vakságával sem. Mindenkit elővehet a szorongás, mi több, az epidemikus formája is kialakulhat, amikor emberről emberre, szélesebb körben terjed. Nincs konkrét kiváltó oka sem, csupán holmi homályosat, fenyegetőt érezve nem stimmel valami a lelkünkben. És éppen ezzel a kétes érzésvilággal él vissza a populista politika. Rájátszik az emberek labilis kedélyvilágára, és hangzatosan, többnyire bűnbakot is találva rövid úton, úgymond, megoldásokat kínál. Most már több éve ilyen érzületek, olykor gyűlölködő hangulatok jellemzik a közép-kelet-európai társadalmakat. Ebben az egészségtelen légkörben azok szerencsések, akik meg tudják határozni különböző félelmeik okát, akik képesek felismerni a társadalom életének visszásságait, akár a politika hitványságait, mert ők küzdeni tudnak ellene.

És aki – bármi okból – a helytelen irányba hagyja magát becsatornázni?

Jó kérdés, hiszen a világon aligha találni olyasvalakit, aki önmagáról azt feltételezné, hogy a rosszat támogatja. Még a drámairodalomban is talán csak Shakespeare Richárdja az a figura, aki kijelenti: eldöntöttem, hogy gazember leszek! A többiek mind arról vannak meggyőződve, hogy amit ők tesznek, az a szebb világ érdekében történik. Manapság sincs ez másképpen, csak közben kopik az emlékezet, kicsi a tudás, barátságtalan és bizonytalan a világ, az emberek egyik napról a másikra élnek, tartanak a jövőtől – és közben elhatalmasodhat bennünk a szorongás. Kell-e ennél jobb „színpad” egy autokrata és jóvágású politikusnak, esetleg a politikát ügyesen bohócériává alakító populistának?!

A mai hazai közhangulatot látva úgy tűnik, hogy háromméteres üvegfalba beszél, aki arra int: ha Robert Fico meg a sleppje és újfasiszta vízhordói jutnak hatalomra, jöhet a nemulass…

A lélektanban nagyon ritka dolog, amikor egy fokozott érzelmi állapotot racionálisan, pusztán érvekkel lehet megváltoztatni. Előfordulhat, de valóban ritkán. És hát a szorongás, a félelem, az aggály érzelmi reakció. Ilyenkor a más ember értelmes szava általában akár a falra hányt borsó. De nem a hibás érvelés miatt, hanem azért, mert elfogult érzelmet nem lehet nem érzelemmel gyógyítani. Hiába akarod megnyerni a hallgatóságot és elmagyarázni neki, hogy mi a fasizmus, mi az extrémizmus, mi az autokrácia, ha nincs rá fogadókészség. Ha nem értik a reális tényeket, hiszen a higgadt érvelés nem is érdekli őket. És ez, sajnos, napjainkban nem csak szlovákiai jelenség vagy kelet-európai karakterisztika. Az öltönyös politikusok külső habitusáról már nem is szólva. Emlékszem, annak idején a Robert Ficót politikussá nevelő Fedor Flašík jókedvűen magyarázta, hogy nem volt más dolga, mint a Smer számára keresni egy 180 centinél magasabb, jóképű, jó dumájú, jól öltözött emberkét és elhitetni vele: ő lesz itt a miniszterelnök – és ez bejött.

Miért lett nálunk „cool” extrémistának lenni, lefütyülni az ez ellen szóló akár történelmi érveket?

Mert ahogy haladunk mind a jobb-, mind a baloldalon az extrém felé, szavakban úgy válik egyre egyszerűbbé a világ. Én, aki az igét hirdetem, én vagyok a jó, és aki mögém áll, az szintén a jó, a többiek – fekete-fehér alapon – mind rosszak; az én mondanivalóm rendre tökéletes, az ellenvélemény aljasság. És ha ezt a népszónok megfelelő hangon, meggyőző fellépéssel mondja s bizalmat tud kelteni a hallgatóságában, akkor könnyen elhiteti a szorongásaik miatt befolyásolható, néha naiv emberekkel, hogy hatalomra kerülve ő igazságot tesz és oltalmazni fogja az átlagpolgárt.

Ezzel szemben az itteni demokrata pártok lagymatag táborában a csodát várják? Csodát Isten szokott ajándékozni, ám a mondás úgy szól: segíts magadon, Isten is megsegít! A jobbközép oldalon itt az államnők és államférfiak hiánya teszi, hogy nincs egy megfelelő formátumú politikus?

Mondjam, hogy például Magyarország tizenkét éve várja, hogy felnőjön egy olyan típusú politikus, akit szembe lehet állítani Orbán Viktorral? Őhozzá képest Fico már kétszer, 2010-ben és 2018-ban is megbukott, most mégis újra felszálló ágon van. Ezúttal ő is az orbáni érvrendszerrel dolgozik: öntudatos, karakán országot ígér építeni, ehhez kitűnőnek tartja a körülötte álló szakértői csapatot, közben majd már csak a médiát kell lábhoz rendelni, és punktum! Fico tervében ezt úgy kell keresztülvinni, ahogyan azt Magyarországon Orbán Viktor megfogalmazta és teszi. Az ellenkező, tehát a demokrata táborban az értékek sokasága csap össze: kereszténydemokrata a szocdemmel, szocdem a liberálissal, liberális az ultrakonzervatívval, demokrata a mélynemzetivel. Mindezt jóval nehezebb úgy és olyan direkt módon „egységfrontba” gyúrni, mint ahogy Robert Fico az önös céljait megfogalmazza.

Nagyon sok minden akár generációs kérdés? Mert hogy a fiataloknak a demokrácia megőrzése érdekében most eszükbe sem jut az olyan határozott kiállás, mint történt ez országosan 2018-ban a Tisztességes Szlovákiáért mozgalom síkra szállásával. Pedig Robert Fico és a Smer a kampányban úgy füllent, hogy a szlovák néplélek számára mitikus Kriváň-hegycsúcs is belezöldül.

Az oknyomozó újságíró és a menyasszonya meggyilkolása Nagymácsédon akkor Fico úr miniszterelnöki bukását jelentette; így minden tüntető, mindenki, aki napokon át kint állt a tereken, úgy érezte, hogy ez az ő győzelme is. Fico megbuktatása azt eredményezte, hogy a tüntetők egyénileg is, a felháborodott társadalom egésze is elégedett volt önmagával. Ez ritka alkalom egy ország életében. A hátulütője viszont az a hiú remény, hogy mindezek után már minden rendben lesz. Azóta eltelt öt és fél év! Volt egy Pellegrini-időszak, majd egy Matovič–Hegeridőszak. Egyik sem hozta el azt a jókedvű folytatást, a társadalomnak azt az öntisztulását, amit a 2018-ban történteket követően a tüntetők tízmeg tízezrei elvártak. Ebből ered a kiábrándulás, hogy itt nincs értelme semmibe belefogni, semmi mellett igazán kiállni.

Körbepillantva az ország hangulatán, a jelenre korccsá lettek a demokrácia 1989-ben sarjadt, majd 1998-ban és 2018-ban új életerőre kapott gyökerei?

Jelentős mértékben igen. Persze, ennek egyik oka, hogy itt túl sokan máig nem értik igazán, hogy a nyugati életszínvonal senkinek sem hullik az ölébe, hanem azt az egyénnek kell megteremtenie. Céltudatosan, kemény munkával, a nyílt társadalom iránti elkötelezettséggel, felelősségteljes véleményalkotással, kinek-kinek a lelkiismeretét annak rendeltetése szerint használva. Belátva, hogy nem autokraták parancsszavait követjük, hanem egyénileg gondolkodunk. Ez az életszemlélet nálunk, illetve a mi régiónkban csak bukdácsolva halad előre. Bár ebben azért a Nyugat is ludas. A jelszava 1989 után Kelet-Európa és a Balkán európaizálása volt, közben azonban a szélsőséges erők izmosodásával részben a Nyugat társadalmi kedélyvilága is elkezdett balkanizálódni.

A Smer az utóbbi három évben főnixmadárként támadt fel pártpolitikai hamvaiból, Robert Fico pedig újra a kapuk előtt! Itt az ideje komolyan odafigyelni, mit mond ő és mit Orbán Viktor? Külön-külön, de egy követ fújva is?

Ha azokat a gondolatokat csupán ez a két politikus mondaná, talán még rá is legyinthetnénk. Ám emögött ott van egy ma már egyre kevésbé rejtőzködő hatalom, az Ukrajna elleni katonai agressziót elkövető Oroszország, amely igyekszik megszerezni a volt szovjet birodalom szatellitállamait. Ehhez az Európai Unió bomlasztásával, Közép-Európában a trójai falovait akarja „elhelyezni”, ráadásul a ruszofil szerb nemzet és a bolgárok magatartása sem egyértelmű. Ebből a szempontból veszélyes igazán a mai helyzet. Pont ezért is érthetetlen, hogy nálunk egyre többen Putyin pártját fogják. Egyszerűen magyarázat sincs az ilyen irracionalitásra. De még csak találó vicc sincs rá!

Ha a szeptember 30-ai választás győztese a Smer és Robert Fico lesz, akkor az SNS és a Republika segítségével, meg a Hlas bevonásával átgázolhat rajtunk a politika?

Könnyen megtörténhet. És Szlovákia idült társadalmi zavara láttán föltehető, hogy Ficónak az itteni magyarság köréből is szép számban akadhat támogatója.

Az október 1-jére virradó országos valóság az előre hozott parlamenti választásnak „csak” társadalmi leckéje vagy inkább elhúzódó nagyböjtje lesz?

Ami már ma látható, hogy végül is nem tanultunk eleget a Mečiar- korszakból, Fico maffiaállamának konklúzióiból, Matovič tragikus politikai szerepléséből. A „nagyböjti” fordulat pedig majd az lenne/lehetne, ha tényleg elnyel bennünket a keleti szakadék, ellentétben a demokrácia mellett határozottan kiálló csehekkel, lengyelekkel, balti országokkal.