Armageddon-elhárítás

Bármikor újra bekövetkezhet egy olyan katasztrófa, mint hatvanöt millió évvel ezelőtt, amikor egy Földnek ütköző aszteroida elpusztította az élővilág zömét. A NASA űrvédelmi felügyelete folyamatosan figyeli a veszélyes pályákon mozgó objektumokat, és terveket dolgoz ki arra az esetre, ha egy aszteroida becélozná a Földet.

Hatvanöt millió évvel ezelőtt egy kb. 15 kilométer átmérőjű aszteroida ütközött a Földnek, valahol a mai Mexikói-öböl térségében. A becsapódás kb. 100 millió megatonna TNT-nek megfelelő robbanóerőt szabadított fel, ami gyakorlatilag a világvégét jelentette a Föld akkori élővilága számára. Azok az élőlények, amelyeket a földrengések, szökőárak és vulkánkitörések nem pusztítottak el, annak az erős lehűlésnek estek áldozatul, amelyet a légkörbe került óriási mennyiségű por és hamu okozott: a sötétségbe borult Földön egy újabb jégkorszak kezdődött. Az élővilág zöme elpusztult, ekkor haltak ki a dinoszauruszok is.

A levegőben robbant szét

Egy ehhez hasonló katasztrófa bármikor újra bekövetkezhet. Kisebb méretű aszteroidák és üstökösök azóta is nem egyszer eltalálták a Földet, csak az utolsó néhány száz évből is több ilyen becsapódásról tudunk. Az egyik legismertebb eset a múlt század elején Szibériában, a Köves-Tunguzka folyó tájára érkező meteorit vagy üstökös volt. A levegőben robbant szét, 40 km sugarú körben letarolva az erdőt, a robbanás energiája kb. 15 megatonnás lehetett.

Egyre több az ismerős aszteroida

Hogy védekezni tudjunk az űrből érkező nemkívánatos látogatók ellen, először meg kellene ismernünk őket. A NASA erre a célra létrehozott részlege, a Spaceguard Survey (Űrvédelmi Felügyelet) évről évre növekvő számú veszélyes aszteroida felderítéséről számol be. Az elmúlt évben kereken száznak a pályáját sikerült azonosítani, ezzel együtt már 587 egy kilométernél nagyobb átmérőjű földközeli objektumot ismerünk. Ezek egyike sem fog a Földnek ütközni a belátható jövőben.

A maradék, becslések szerint még kb. 1200 potenciálisan veszélyes aszteroida zömének (90%) felkutatása a felügyelet szerint még ebben az évtizedben megtörténik. A fennmaradó 10 százalékot az üstökösök jelentik, amelyek azért maradnak utoljára, mert pályájuk olyan távolságokba vezet, hogy csak nagyon ritkán, több tíz, vagy több száz évenként egyszer kerülnek a közelünkbe. A munkát több űrkutató csoport végzi a Spaceguard Survey összehangolásában, a leghatékonyabb az Új-Mexikói MIT Lincoln Laboratórium LINEAR programja, amely a NASA-én kívül az Egyesült Államok Légierejének költségvetéséből is kap támogatást, s amely több felderített NEO-val (Near Earth Object — földközeli objektum) büszkélkedhet, mint az összes többi csoport együttvéve.

Ha felénk tart a szomszéd

S hogy mit teszünk akkor, ha kiderül, hogy valamelyik szomszéd felénk tart? Erre sajnos még nincs pontosan kidolgozott stratégia. Nyilván meg kellene próbálni szétrobbantani, vagy eltéríteni nagy robbanótöltettel felszerelt rakétákkal. Claudio Maccone, a Torinói Asztrodinamikai Központ munkatársa nemrég ismertette erre vonatkozó javaslatát az Acta Astronautica című szakfolyóiratban, amely szerint az elhárítást legjobban az űrbe telepített rakétákkal lehetne megoldani.

Az űrbéli rakétabázis számára a Föld és Hold közötti Lagrange-pontot javasolja, ahol a két égitest vonzása kiegyenlíti egymást, ezért a bázis pozíciója minimális energiával stabilizálható. Az innen indított rakéták sokkal könnyebben és gyorsabban érhetik el célpontjukat: nem kell megküzdeniük a gravitáció és a légkör fékező hatásával. Ha pedig egy felénk tartó aszteroidát — a méretei miatt — csak eltéríteni lehet, az űrből indított rakétáknak erre is jobb esélyük van, mint a Földről startolóknak: az ebben az esetben ideális, 90 fokos találkozási szöget a földi rakéták csak többszöri pályamódosítással tudnák elérni, ez is növelné a küldetés sikerének kockázatát. Maccone jó esélyt lát arra, hogy javaslatát az űrnagyhatalmak kormányai komolyan fontolóra vegyék, és a közeljövőben tárgyalások kezdődjenek a kivitelezés módjáról.

Egymillió kisebb NEO

Ha az egy kilométeresnél nagyobb NEÓ-k (földközeli objektumok) problémája egyszer megoldódik, rátérhetünk a kisebbekre. Körülbelül egymillióra becsülik az 50 méter és egy kilométer közötti átmérőjű NEÓ-k számát, amelyek még mindig nem lebecsülendő veszélyforrást jelentenek. Az 50 méter alattiak elégnek a Föld légkörében. Bár a statisztikák szerint viszonylag ritkán, mintegy 200 évente jut belőlük a Földre olyan, amely komoly kárt okoz vagy okozhat, mint a „tunguz meteorit“ — s ennél lényegesen gyakrabban van részünk a hasonló pusztításra képes földrengésekből és nagy viharokból —, a következő évtizedek űrvédelmi programjaiban a tovább tökéletesedő észlelési eszközök és rendszerek segítségével ezek felderítésére és leküzdésére is minden bizonnyal sor kerül majd.