Áramszünet

Kisvárosban élek, kicsi az utcánk is. Családi házak sora, ahol mindenki szomszédnak szólítja a másikat. Ez a szokás éppen húsz évvel ezelőtt alakult ki, amikor az utcát építeni kezdtük, a senki földjén, egy derékig érő gazzal benőtt dombocska tetején. Akkoriban még azok a fiatalok is belevághattak az építkezésbe, akik csekélyke kezdőtőkéjüket a havi fizetésből spórolták össze. Az már egy másik téma, hogy közben kiből vállalkozó, kiből pedig munkanélküli lett... A sorházak mindenesetre felépültek, s a szomszédok a nyári délutánokon ki-kiültek egy kis traccsra a lépcsőkre. Egyikünk hozta a kávét, másikunk egy tál gyümölcsöt, a sarki szomszédasszony pedig friss aprósüteményt vagy kalácsot. De múltak az évek, és valahogy egyre kevesebb idő maradt a gondtalan üldögélésre. Mindenki rohan, vagy munkába, vagy munkát keresni. Erre mondják, hogy felgyorsult az élet, mert most már demokrácia van, meg globalizáció, meg szabad munkaerőpiac.

Alig két hónapja, hogy új bódulatba esett az ország, mert végre bekerültünk az Európai Unióba. A mi kis városunkban is zajosan ünnepelték az eseményt. Olaszországi történész barátnőm éppen azokban a napokban látogatott el hozzánk, de nemigen érintette meg a belépés körüli eufória. Valami olyasmit mondott, hogy tartalom nélkül a forma csak formalitás marad... Igaz, annak idején, amikor először járt nálunk, torinói lakosként még kedves kis határvárosunkról is azt hitte, falu. Hogy mi köze mindennek a címben jelzett áramszünethez? Van köze. Apró, egyenesen nevetséges dolog, uniós léptékkel mérni sem lehet. Mert mi abban a pláne, ha egy városrészben egyetlen napra kikapcsolják az áramot?! Semmi. Az – immár uniós – lakosság felkészül rá, a kismaszekok szabadnapot terveznek, a háziasszonyok előző este megfőzik a másnapi ebédet, a postás pedig egyszer sem csönget, csak kopog és kész. Már normális esetben, ha az áramtalanított környék lakóihoz eljut a hír, hogy mi várható. Faluhelyen ott a hangosbemondó, és az emberek tényleg hallják is a közleményeket. De a városokban – akármilyen kicsik is – az utcazajban vagy meghallja valaki a hangosbemondót, vagy nem. A kérdés csak az, hogy akkor miért kizárólag ezzel az ötvenes éveket idéző, kikiáltós módszerrel tudatja a villamos művek a lakossággal, hogy valamilyen okból szünetelteti az áramszolgáltatást. (Előre megfontoltan, mondjuk, karbantartás céljából, és nem egy váratlan galiba miatt!) A fővárosban élő ismerőseim elámultak, hogy hát a „déli végeken” nem ismerik a szórólapot? Dehogynem. Naponta tele a postaládánk az ilyen-olyan szupermarketek és cégek fantasztikus híranyagával, hogy például három napig kettő ötvennel olcsóbb a parízer kilója, vagy hogy egy cég kedvezményes redőnyfelszerelési akciót, egy manikűrös meg kivételesen strapabíró műkörmöket kínál. De amíg a pozsonyiak azért morognak, mert az áramkimaradásról értesítő szórólapokat még a házak ajtajára, sőt a liftajtókra is levakarhatatlanul felragasztják, addig a mi kedves kis városunkban (mégis csak lehet abban valami, hogy a messziről jött külföldi véletlenül, és abszolút jóindulattal kedves kis falunak nézi) magára vessen, aki nem lesi naponta a hangszórós közleményeket. Az ő baja, ha bennragad a liftben, és minimum fél óráig dörömböl, amíg meghallja valaki, meg ha nem tudja használni a számítógépet, és a könyvelés nem lesz határidőre befejezve, ha a varrónő csak félig készül el a megígért kiskosztümmel, ha az olvadó hűtőben megromlik a kiklopfolt hús... A mi kis utcánkban nagyjából ilyesmik történtek. A délelőtt még csak elment valahogy, de fél kettő körül már a kilencedik szomszéd is kinn állt a ház előtt: „Felhívta valaki a villanytelepet?” „Hogyan, este hatig nem lesz áram?” „Kinek van gázsütője? A férjem éjszakai műszakba megy, meg kell sütnöm a húst!” Toporogtunk egy ideig, majd az egyik szomszédasszony kihozott három zacskó ropit, a másik néhány üveg ásványvizet meg egy kis bort... És mint régen, leültünk beszélgetni a lépcsőre. Észre sem vettük, hogy mikor kapcsolták vissza az áramot.