Aphrodité megosztott szigete

Nicosiát, Ciprus fővárosát immár 32 éve egy fal és egy ütközőzóna szeli ketté: ez választja el egymástól a görög és a török részt. A nem is olyan régi sérelmek még sok emberben élnek. Az 1974-es török invázió után a török hadsereg jó hódítóhoz méltóan több műemléket és templomot is lerombolt. Fájó pont sokaknak Varosa is. A török részen lévő Famaguszta külvárosa korábban Ciprus turisztikai központja volt, itt épült a szállodák több mint 90 százaléka. Az invázió idején a mintegy ötvenezres, szinte kizárólag görögökből álló lakosság elmenekült. Varosát lezárták, ma már igazi szellemváros. A látvány valóban megdöbbentő: a famagusztai strand közvetlen szomszédságában kezdődik az a terület, ahol 32 éve senki nem járt, és csak az omladozó épületeket látni.

1974-ben etnikai tisztogatás is folyt. Persze ez mindkét oldalra igaz: mintegy 140 ezer görögnek és 45 ezer töröknek kellett elhagynia az otthonát; előbbiek helyére anatóliai törökök, a görögök szemében illegális telepesek érkeztek. Délen azonban nem nagyon beszélnek a törökök elkergetéséről, mint ahogyan arról sem, hogy nemcsak 1500 görög tűnt el szinte nyomtalanul, hanem 500 török is. A megosztottságért pedig egyöntetűen a törököket, konkrétan Rauf Denktast, a ciprusi törökök korábbi vezetőjét, valamint Ankarát teszik felelőssé, mondván: a 74-es puccs „csak egy indok volt, amelyre a törökök már régóta vártak”.

Béke van?

Ciprus meglehetősen ellentmondásos. Bár a hivatalos fizetőeszköz a török líra, északon sok helyen mégis ciprusi fontban írják ki az árakat. Mindkét országrész mobilszolgáltatói elérhetőek a sziget nagy részéről. Most már nincs is hermetikusan elválasztva a két országrész. Az ütközőzóna 180 km hosszú, és néhol pár méter, néhol több kilométer szélességben végignyúlik az egész szigeten. A legnagyobb gondot a 48 aknamező jelenti. A határon azonban Denktas 2003-ban ellenőrzőpontokat nyitott, amelyek átkelőhelyként működnek. A helyzet érdekessége, hogy vízumra van szükség: ez viszont mindössze egy, a határon beszerezhető darab papír.

A szabad közlekedés nem mindenkire vonatkozik: a telepesek nem mehetnek át délre. A helyzet akkor válik bonyolulttá, ha például egy Törökországból betelepült férfi ciprusi török nőt vett feleségül. Gyermekeik ugyanis ciprusinak számítanak, így ők anyjukkal átmehetnek a görög részre – az apa azonban nem tarthat velük.

Problémák nélkül persze a határnyitás sem ment. Nicosia központjában ugyanis a törökök hiába akartak a sétálóutca végén is egy átkelőhelyet nyitni, a görögök ezt elutasították. Északi vélemények szerint azért, mert „így nem tudnák mutogatni a turistáknak, hogy milyen gonoszak a törökök”. Nem kevés görög egyébként is szinte paranoiásan fél a törököktől, amelyet csak részben igazol a szigeten állomásozó 43 ezer török katona.

A két évvel ezelőtti, Kofi Annan ENSZ-főtitkár nevéhez kapcsolt újraegyesítési tervről szóló népszavazás kapcsán is a törökfóbia került szóba. A törökök 65 százaléka igennel, a görögök háromnegyede nemmel voksolt. Az elutasítás okaként az egyik görög kormánytisztviselő arra hivatkozott, hogy „azok azt akarták, hogy bízzunk meg a törökökben”. Néha előtör a „mindig mindenki a görögöket bántja” érzés is. Jorgosz Lillikasz kormányszóvivő szerint „az amerikaiak a törököket szeretik, és Irán miatt szükségük is van rájuk, így nekik kedvez mindenki”. A népszavazás után egy évvel a törökök leváltották Denktast, az addig elmozdíthatatlan, a sziget egyesítését ellenző elnöküket, és Mehmet Ali Talatot választották a helyére. Délen azonban az a Tasszosz Papadopulosz az elnök, aki nem igazán hajlandó kompromisszumokra. Talat is erre hivatkozott egy néhány héttel ezelőtti beszédében: amíg nem lesz változás a déli oldalon, addig a megegyezés távolinak tűnik. Persze vannak mások is a politikusokon kívül, akiknek jó a jelenlegi helyzet: virágzó üzlet az olcsó északról délre irányuló csempészet.

Görög elnyomás, török terror

A két népcsoport teljes elválasztása az 1974-es török invázió következménye volt, de az ellenségeskedés a századokon át békében élt görögök és törökök között korábban kezdődött: a szigetet gyarmatosító britek itt is az „oszd meg és uralkodj” politikát követték. A függetlenség elnyerésekor, 1960-ban még sikerült megegyezni a hatalommegosztásról, a szigeten élő görögök egy részében azonban továbbra is erősen élt az enószisz, vagyis a Görögországgal való egyesülés iránti vágy, amelyre egyébként egy korábbi népszavazáson több mint 90 százalékos többséggel mondtak igent.

Az elnökké választott Makariosz érsek visszaszorította e törekvéseket, a görög nacionalizmust viszont nem, így már 1963-ban véres összecsapásokra került sor, amikor Makariosz a törökök megkerülésével felszámolta a kettős hatalmi struktúrát. A ciprusi törökök helyzete lényegesen romlott, és ezen az ENSZ-békefenntartók megjelenése sem sokat segített. Végül 1974-ben a szélsőjobboldali athéni katonai diktatúra támogatásával az enószisz hívei megdöntötték Makariosz hatalmát, és bejelentették a sziget Görögországhoz való csatolását. Pár nap múlva bevonult a török hadsereg, amely megszállta a sziget mintegy harmadát. A ciprusi görög diktatúra hetek alatt megbukott, de a megszállt területen 1983-ban Rauf Denktas kikiáltotta a csak Ankara által elismert Észak-ciprusi Török Köztársaságot. (index)