Anyukák, örvendezzetek!

#Gaál László illusztrációs felvételeHű de nagyon boldog vagyok! Ahogy nálunk mondják, örömömben a földhöz verem a fenekem. És velem együtt bizonyára sok ezer más anyuka is. Merthogy emelték a gyest (mifelénk csak anyaságinak nevezzük), és nem is holmi csekély összeggel, hanem kerek 1050 szlovák koronával. Hurrá, hurrá, most már elérte az egy személyre kiszabott létminimumot az az összeg, amelyet kap az anya és a gyermeke, sőt esetenként az anya és két pici gyermeke. Mert ugye, ha valaki két 3 év alatti babát nevel, az nem kap dupla összeget, de nem ám! Bár sokan azt hiszik.

Szerencse, hogy a kisbabának nem sok mindenre van szüksége. De pelenka azért mégis csak kell. Úgy tűnik azonban, valakiknek az a benyomása, a papírpelenka luxuscikk, azért kerül a gazdaságos kiszerelés kábé ötszáz koronába (és havonta egy ilyen csomag nem is elég). De hát miért is akarunk flancolni? Elvégre azért fizetnek bennünket, hogy félóránkét cseréljük a pelust, kétnaponta mossunk (mert a mosópor és a víz, a villany is milyen olcsó manapság), és ne feledjük folyton kenegetni babánk popsiját, mert az bizony, kipirosodott. Ha erre gondolok, nagyon hálás vagyok jó anyámnak... Vajon hogy csinálta? És az éjszakái vajon hogyan teltek? Hányszor cserélte ki a teljesen átázott pamutpelenkát? Igaz, akkoriban az 500 koronás anyaságijával még nem állt a nagy dilemma előtt: pamut vagy papír? Idő vagy pénz?

A gyerekeknek (főleg a legkisebbeknek) van egy olyan tulajdonságuk, hogy gyorsan nőnek. ĺgy aztán folyamatosan fel kell újítani a gardróbot. A legolcsóbb bárminek is az ára 200 korona körül mozog. Persze, mi gyakorló anyák, vagyunk már olyan trükkösek, hogy megkeressük az olcsónál is olcsóbbat, de ez azzal jár, hogy minden egyes mosásnál reménykedünk, talán mégsem esett szét a cucc a gépben. Mert a bóvli, az ha babaruha is bóvli. Szerencse, ha nagy a rokonság, sok-sok gyerekkel, és persze sok-sok kinőtt ruhával. Eleinte, persze, mi anyák – mert ilyenek vagyunk –, mind azt akarjuk, hogy a mi babánknak legyen a legszebb ruhácskája. Egy idő után aztán megelégszünk azzal is, ha nem fázik.

És van itt még egy dolog, ami a babának kell, de nagyon. A táplálék. Mérhetetlenül szerencsés az a baba, akit az anyukája hónapokig tud szoptatni. Meg az anyuka is. Amellett, hogy a szoptatás mindkettejükre nézve végtelenül egészséges, még olcsó is, és nem macerás. Mert nem kell az üvegeket naponta kifőzni. Mindig megfelelő az étel hőmérséklete (és szép, legalábbis vonzó a csomagolása, de ezt inkább csak az apukák értékelik). Nem kell, hogy legyen kéznél átforralt víz. S ez előny csak fokozódik az esetben, amikor a csapvíz egészségügyi szempontból nem is jó, és ha nincs artézi kút a közelben, itt az újabb elkerülhetetlen kiadás. Ásványvizet kell venni. És akkor még nem szóltam a tápszerről. Nem igazságos, hogy annyira drága az alapélelmiszer. Egy csomagolás több száz koronába kerül, és jó, ha egy hétig kitart. Ma már lehet válogatni a bébipapikban, de az sem olcsó mulatság. Ezt ugyan az anya is el tudja készíteni (mert az anyák mindent tudnak!), de ha nincs saját kiskertje, és csirke sem szaladgál az udvaron, akkor nem képes azon sem spórolni. És sajnos vannak beteg gyerekek is, akik egész életükre diétára kényszerülnek. Amellett, hogy az üzletekben alig található megfelelő élelmiszer, az a kevés, ami van, még nagyon drága is. Például a 100 koronás liszt egy fenilketonuriás gyermek számára... Szégyen gyalázat! Az ilyen kisbabák még anyatejet sem kaphatnak, s a szójatej szintén nem olcsó mulatság. Mindezek úgy 10 éve még gyógyszernek számítottak, és receptre, ingyen jártak. Most hogyan legyen elég a 3790 korona? Nagyon sírnak a demográfusok, hogy fogy a lakosság, és elöregedünk. Üzenem nekik: ne a pórnépnél tessék reklamálni, mi arról igazán nem tehetünk. Én például már teljesítettem is fajfenntartói kötelességemet, igaz, a népszaporulatról nem gondoskodtam, mert két gyermeket szültem, kik csak bennünket, szülőket pótolnak majd. De ha belegondolok, nem is tartom fontosnak, hogy szaporodjon a nép, 6 milliárd ezen a kisférőhelyes bolygón éppen elég. Manapság, biológiai óra ide vagy oda, a lányok, asszonyok nem mernek gyereket vállalni, ha ott a jó állás, de nincs még meg a saját lakás. Mára kiderült, van hatalmasabb erő is a természet erejénél. Ez a pénz hatalma. Csak a legfelelőtlenebbek (mint például én) szülnek albérleti lakásba.

A minap találkoztam egy régi barátnőmmel. Elmondta, hogy 10 éves a fia, 3 éves a lánya. Azért ez a nagy korkülönbség, mert garzonlakásban laknak, és sokáig reménykedtek, hogy hozzá tudnak jutni valami nagyobbhoz. Végül úgy érezte, nem várhatnak tovább. Most négyen nyomorognak a garzonban, rögtön lejár a gyermeknevelési szabadsága, felváltja a munkanélküliség. Egy másik barátnőm meg olyan megátalkodott, hogy már van két kicsi gyereke, albérletben laknak, de még egyet szeretne. Csak nem tudja eldönteni, mikor jöjjön a pici. Ha most jön, kicsi lesz a korkülönbség a testvérek közt, ezt szeretné. De akkor még jó ideig biztos nem lesz saját lakásuk. Ha viszont kivárják a lakást, attól fél, már soha nem lesz több gyermekük, mert a sok lefizetendő kölcsön mellett nem maradhat otthon. Ördögi kör.

Egy férfi kollégám azt mondta, nem érti, miért nem kaphatja meg a gyermekét otthon nevelő anya a teljes fizetését. Ezt azért túlzásnak tartom, de végül is..., miért ne? Ha ezt egy férfi mondja! Egy azok közül, kik általában azt hiszik, hogy mi itthon a hátsónkat vakargatjuk. Pedig higgyék el, uraim, sokszor még arra sem jut időnk. Mert mi ám azért akarjuk csak a félkészárut, a papírpelenkát és a szoptatást, hogy időt spóroljunk. Időt, amit aztán a gyerekeinkkel, az önök gyerekeivel (!) tölthetünk el. Mert olyan jó nézni őket, amint napról napra fejlődnek, okosodnak. És amikor beszélni kezdenek... Az maga a csoda! Olyanokat mondanak, hogy az ember a könnyein át nevet tőle. Úgy sajnálom az apukákat – önöket, uraim –, hogy csak este láthatják picinyeiket. Ha rajtam állna, én nekik is megszavaznék néhány nap, esetleg néhány hét (fizetett) szabadságot. És sajnálom az anyukákat, akik kénytelenek hat hónap, egy év, két év után viszszamenni munkahelyükre, mert ráviszi őket a kényszer. Mondják. De olyanok is azt mondják, akik saját lakásban laknak, s a férjük sem keres rosszul. Én megértem. Engem is már többször „rávitt a kényszer”. De mi úgy döntöttünk, inkább összébb húzzuk magunkat, itthon maradok. És ott leszek, amikor először föláll, leül, elindul, megszólal... a gyermekem. Nem tudom elképzelni, hogy ezek kimaradjanak az életemből.

A barátnőm panaszolta a minap, és nagyon el volt keseredve, hogy minket teljesen semmibe vesznek. Egyik kezükkel adnak, a másikkal elvesznek. Itt a nagy gyesemelés, közben a családi pótlékát majdnem a felére faragták. Pedig csak az idén kapott először, mert eddig az illetékeseknek úgy tűnt, túl sok pénz áll náluk a házhoz. „Ezek teljesen hülyének néznek bennünket. Azt hiszik, 1050 koronával kibökhetik a szemünket, még hálásak is legyünk, holott mindennek fel fog megint menni az ára. Én csak annak örülök, hogy az idén nem emeltek, mert, ugye, ez volt a nagy év, be kellett nyalni a polgároknak. Talán, ha félévenként választanánk!” Hát erre mit válaszoljak? Mondhatnám, hogy a felső 150 az elkövetkező négy évben majd jobban megbecsül minket, anyákat, de hiszi a piszi, én magam sem, akkor meg minek mondjam. A 3790 koronás összeget valószínűleg csak két hónapig „élvezhetjük”, hiszen ha a parlament megszavazza – és miért ne szavazná meg? –, akkor 3470 koronával kell beérnünk.

Mondanám, hogy senki nem kap semmit ingyen, a kismamák meg pláne, de ez most nem igaz. Mert egy bizonyos drogéria-üzlethálózat minden gyermeknek, aki ez év május elseje és jövő év április harmincadika között születik, ad egy 1600 korona értékű ajándékcsomagot. Ezt így reklámozzák, de csak nagyon diszkréten, nehogy túl sok anyukához eljusson a hír. Mely ebben a formában nem is igaz. Ötszáz koronáért nyitnak bankkönyvet. Ebből rögtön levonnak 15% adót. Marad 425 koronánk. Aztán ha meg akarjuk szüntetni a könyvet, levon a bank legalább egy százast. Marad 325. No, de mi ajándék pacinak nem bámulunk a szájába! A maradék ezerszáz pénz helyett náluk levásárolható utalványokat küldenek. Persze, kérvényezni kell, s a kérvényezéstől számított egy hónapon belül megkapjuk. Azt mondták. Hát ez az időpont nálunk már lejárt, mindennap lesem a postást. Vajon mennyi idő után illik az ilyet reklamálni? Amikor a kolléganőm kérte az egyik üzletükben, az alkalmazottak még csak nem is tudtak róla. De azért hozott a postás egy kis röpcédulát. Az áll rajta, hogy a gyermekem kipróbálhat egy darab bébipapit ingyen (ingyen!), ha a cetlit kitöltve visszaküldöm.

Hát, ettől a sok jótól, mi egyszerre rám zúdul most, marha boldog vagyok!

Vagy fordítva?