Anyám szájából édes volt az étel...

Az ünnepek kapcsán jegyzem meg csupán: egyike vagyok azon szerencséseknek, akik angyalok között élhetik életüket. Ez alatt természetesen mindazokat a nőket értem, akik születésem óta körülvesznek – édesanyámat, néhai nagyanyáimat –, de azokat is, akiknek már én adtam életet – Rebeka és Boglárka lányaimat. Sajnos, az ember gyarló, és egyáltalán nem, vagy túl későn veszi észre, mekkora ajándékot és lehetőséget kap azáltal, hogy nemes egyszerűséggel angyalok közé születik. Ennyit talán a „gyakorlati angelológiából”, térek is a tárgyra.

Gyermekkorom egy óriási íz- és illatkavalkád; három alak – édesanyám, Barkai nagyanyám és nagynéném – emelkedik ki belőle. József Attilát idézve, „anyám szájából édes volt az étel”. Bármi került is az asztalra, biztos, hogy az a világ legízletesebb eledele volt. Kiváló érzékkel főzte, fűszerezte és tálalta a klasszikus gömöri ételeket – kedvencemet, a gulkát, a sztrapacskát, az angyalbögyörőt és más, krumpli alapanyagú étkeket. De említhetném akár a pecsenyéket is, melyek – lévén édesapám vadász – általában vadhúsból készültek. Vaddisznópörköltje számomra a mai napig verhetetlen, csakúgy, mint a kevert húsokból készült fasírozottja.

Később, amikor megfigyeltem, miképp készítik a Krisna-hívők az ételeiket, jöttem rá, hogy édesanyám is hasonló elvek alapján sütött-főzött. Mindketten szeretettel fűszerezték a mindennapi betevőt.

Süldő gyermekkorom reggeleit Barkai nagyanyám tette feledhetetlenné, mégpedig a világ legegyszerűbb eledelével – a pirítóssal. Imádtam a fokhagymás-vajas pirítós és a presszótea illatára ébredni, majd belakmározva indulni az iskolába. A vasárnap délutánok pedig általában arról szóltak, hogy néhai nagyapám karosszékében, a sparhelt mellett kuporogva, teletömtem magam a legkülönfélébb kelesztett kalácsokkal. Később, egyetemista koromban sem engedett vissza „abba a nagy Pozsonyba” anélkül, hogy fel ne tarisznyázott volna legalább két tepsi kalácscsal. Aztán megáldott, úgy indulhattam csak el.

Külön fejezetet érdemel nagynéném – Rőcei nene –, akinél nyaraimat töltöttem (persze húgommal, pozsonyi unokatestvéreimmel, kassai másod-unokatestvéreimmel és néném keresztfiával egyetemben; néha akkora volt a zsivaj, hogy visszhangzott tőlünk az utca, de érdekes, hogy ez abban a tiszta szlovák városkában, Nagyrőcén senkit nem zavart). Néném látta el a környék szinte valamennyi lagziját süteménnyel, tortával, és megesett, hogy a jó rőceiek, murányiak a fizetség egy részét ínyencségekkel viszonozták. Egy ízben a murányi számadó juhász – népiesen bacsa – felesége egy kb. tíz-tizenkét kilós füstölt sajttal állított be; azóta tudom, mennyire csínján kell bánni ezzel a csemegével. Azokban az időkben, amikor mandarint meg banánt csak „mozgóboltban” vagy május elsején lehetett kapni, az ananászra pedig azt mondtuk, hogy olyan növény nincs is, mi, Rőcei nene „rajkói” legalább hetente kétszer háromféle pudingból készült, tejszínhabos-epres-málnás tortával csaptuk el a gyomrunkat. Kistányér nagyságú, lekváros vagy gyümölcsös, csokoládéval nyakon öntött kelesztett gombócait azóta is emlegetjük. Komolyan fontolgatom, hogy öszszegyűjtöm, és szakácskönyvben adom közre receptjeit, mert olyan ínyencségeket is el tudott készíteni, melyeket előtte a civilizált világ nem ismert, az édesszájúak többsége pedig még a tévében sem látott...

Igazságtalan volnék felmenőimhez, ha gyermekkorom ízvilága kapcsán nem szólnék pár mondatot családom férfi tagjairól, akik a sütés-főzés terén mindig a „Csak vadasan!” jelszóhoz tartották magukat. Édesapám például rumos teát is tudott vadasan készíteni; ilyenkor a rum dominált benne, és csipetnyi teával „bolondította”...

A nagymester azonban Lőrincz nagyapám volt; amikor „elszaporodott a vad a hűtőben”, vagy csak változatosságra vágyott, elővette bográcsát, tüzet csapott, és elmerült az alkotás örömében. Önfeledten, mély átéléssel főzött, mi, kölykök pedig körülvettük, és már a látvánnyal jóllaktunk. „Öhöm, öhöm...” – bólogatott főztjét kóstolgatva, nyugtázva a fűszerek helyes arányát, és egy idő után már csak úgy adtuk egymás tudtára a jelentős társadalmi eseményt, hogy „gyertek, nagyapa öhömöt főz!”

Unokái közül én örököltem az „öhömözés” iránti vonzalmat. Egyik kedvenc időtöltésem a szabad tűzön, vadasan történő sütés-főzés. Megboldogult legénykoromban nem múlhatott el úgy a május 9-e, hogy társaimmal meg ne szálltuk volna a Domica-töbröt. Ennek legalább egy generációra visszanyúló hagyománya volt, és mi, kecsői fiatalok hűséggel ápoltuk. A legfontosabb dolgokat – mint például az ötvenliteres hordó sört, a húst és a zöldséget – már előző este előkészítettük, és a rengeteg gulyásból, pörköltből általában a fél falunak jutott. Fantasztikus összetartás jellemezte egykor kis közösségünket; nem tudom, hová lett, de ma nagyon hiányzik.

Egy nagy vargabetűvel visszatérve az ünnepekhez, a szentestét három dolog határozta meg: a kolbászos káposztaleves, a guba és a hal. Később a halat – a bonyodalmak elkerülése végett – levettük az étlapról. Megesett ugyanis, hogy édesapámmal tehetetlenségünkben már az amúgy ártatlan élőlény golyó általi elveszejtését fontolgattuk. A helyzetet általában valamelyik szomszéd, jó barát mentette meg, kicsavarva kezünkből a duplacsövűt (baltát, motorfűrészt stb.). Maradt a káposztaleves, melynek füstölt kolbász nélküli változatát – hagyomány ide vagy oda – családunk férfitagjai (azaz édesapám és jómagam) mereven elutasítottuk. A guba – ez a hosszúkás formára sütött, szárított és darabolt tészta – általában mákkal, túróval meghintve került az ünnepi asztalra.

Szilveszter és újév napját általában a húsételek és a hideg saláta uralták, de fényét a sütemények emelték igazán. Édesanyám fantasztikus képviselőfánkot és svájci kiflit készített szilveszter napjára, melyről sosem tudtam, miért is ünnep. Az igazat megvallva ma sem értem, miért oly fontos, hogy ma még idén van, holnap pedig már jövőre, de biztos van valami értelme, ezért nem feszegetem. Leginkább talán Hegedűs Géza író jár legközelebb az igazsághoz, amikor azt írja: „Az ünnep a változó világban megrögzült pillanat.”

Ha már a nagy igazságoknál tartunk, ide kívánkozik még egy, melyet a számtalan nagy igazság közül leginkább magamévá tettem; az, hogy a lényeg nem azon van, mit csinál az ember, hanem hogy hogyan csinálja. Aki ezt a mindennapi életben meg tudja valósítani, annak élete minden napja ünneppé változik.

Boldog, ízekben is gazdag új esztendőt kívánok.