Antonella, signorina bella!

A főzőműsorok reneszánszát éljük. Van, aki egyszerűen főz, olyan is, aki habfehér tornyos sapkában, másvalaki „pucéran”. Akad, aki egy, két, három gyerekkel lát hozzá, sőt előfordul, hogy két férfi fog egy fakanalat. Mindenki másképp csinálja...

Ezeket a taljánokat viszont egyszerűen nem lehet felülmúlni. Úgy három éve nézzük az égieknek köszönhetően a Rai1 főzőműsorát, amely a hosszú, forró nyarat kivéve egy héten hat alkalommal jelentkezik délidőben. „Főzőpróba” – csendül fel a főcímdal, és már penderül is a főzőstúdióba Antonella, a szőke ciklon. A negyvenes éveinek közepét taposó, rendkívül attraktív hölgyet láttuk már más műsorokban is ezen a csatornán, évek óta ő az egyik legnépszerűbb műsorvezetőjük. Szóval kezdődik a műsor, Antonellát már nézni is gyönyörűség (még egy nő számára is), pláne, mikor felveszi a bocis díszlethez pásszoló, foltos-flitteres köténykéjét, és beáll az általunk csak „boszorkának” titulált éltesebb aszszonyság mellé (a hölgynek nincs ugyan vasorra, de olyan a hangja, hogy gyereket lehetne vele ijesztgetni), hogy kifőzzenek valamit. Alig látnak munkához, máris felcsendül valamelyik olasz gyermekdalocska, és a képernyőn rajzolt mesefigurák táncolnak ide-oda meg persze Antonella, aki azonmód lisztes kézzel csápol és énekel a stúdióbeli közönséggel együtt (a csápolás jobban megy neki). Miután elhalkul a zene, ezek ketten folytatják a sütést-főzést vagy újabb három percig, amikor kezdődik minden elölről (úgy vannak ezzel, mint szegény nagymamám, aki idős korában rendre belealudt a beszélgetésbe meg hímzésbe, de mikor pár perc után felébredt, tudta, hol kell folytatni a mondatot, és hová kell bökni a tűt). Antonelláék sem hagyják magukat kihozni a béketűrésből, ki is sütik az éppen aktuális finomságot, igaz, dupla idő alatt – őket nem kergette a tatár... A műsor hátralevő része a tulajdonképpeni főzőpróba, verseny: a tetszetős piros, ill. zöld konyhasarokban vetélkedik egymással egy-egy szakács (minden alkalommal más), valamely ismert televíziós vagy közéleti stb. személyiséggel az oldalán. A rendelkezésükre álló tizenöt perc alatt kell elkészíteniük a háromfogásos menüt, miközben ők is hasonló „zaklatásnak” vannak kitéve – játék és muzsika vagy tíz percben, súlyosbítva Antonella kíváncsi kérdéseivel. De jó ezeknek az olaszoknak! – sóhajtunk fel háza népestül, mikor a zacsiból előbukkan a piacról hozott friss hal vagy valami tengeri herkentyű. Szóval ezek főznek, szeletelnek, tésztát gyúrnak, párolnak meg felsorolni is tereh, mi mindent csinálnak még, közben rendre táncra perdülnek, énekelnek, heves táncmozdulatokkal kísérve. A közönség soraiban együtt csápol nagymama és unoka, fiú és lány. Az alaposan megtáncoltatott és énekeltetett nézők (kéz, egész pontosan az abban szorongatott paradicsomot, ill. paprikát ábrázoló táblácska feltartásával) értékelik a két szakács teljesítményét; az győz, aki több szavazatot tudhat magáénak.

Nem biztos, hogy jó is, amit azok ott összefőznek (Stahl Judittal együtt én is felsóhajtok, hogy de kár, hogy még nem találták fel a szagos tévét), lehet, hogy a mi savanyú krumplilevesünk meg az utána küldött rakott krumplink többet ér, mindenesetre remekül néz ki az egyik-másik, különféle zöldekkel feldíszített finomság. Hm, azt azért bánhatják az olaszok, hogy a tejfölnek hírét sem ismerik.