Amalfi, a citromízű város

Ám ha ugyanezen az útvonalon sötétedés után indul vissza, az izgalom duplán garantált. Ez az alig ötvenperces kanyarból kanyarba fordulás, de inkább szlalomozás örökre az emlékezetébe vésődik. És a gyomrába. A valósághoz képest smafu, amit ezzel kapcsolatban az útikönyvek írnak. Az út maga a technikai megoldások bravúrja, állapítja meg a Berlitz zsebkalauza. A keskeny szerpentineket meredek sziklafalba vájták, mely követi a tengerpart vonalát. Ez is igaz. Egyik oldalon a több tíz méter magas sziklafüggöny, a másikon a térdmagasságig emelt kőkorlát, alatta a mélyben ülő, kisebb palotáknak beillő nyaralókkal, görög vagy arab stílusban épült, hófehér házakkal, tíz-húsz vendégnél többet aligha fogadó szállókkal páratlan panorámát kínáló kisvárosok sora. Ugyancsak a mélyben tenyérnyi kertek citrom- és mandarinligetekkel, szőlőlugasokkal vagy éppen fügefákkal, bimbózó kaktuszbokrokkal. Mindez télvíz idején, ami errefelé kellemes tíz-tizenöt fokot, lágy tavaszi szellőt s olykor nem kevés esőt jelent.

A helyi, városok közt közlekedő rendszeres buszjárat utasaként mindez szemet gyönyörködtető látvány. Még akkor is, ha néha beleszédül az ember. Beleszédül, mert úgy érzi, errefelé közelebb van az ég, mint a föld, vagyis a parti föveny, amelyet a Vezúv vulkanikus hamuja festett feketére. A tenger színe viszont maradt eredeti: a türkiztől az azúrkék legszebb árnyalataival. Kőből épült kilátók, őrtornyok, tengerparti bástyák is gazdagítják a látványt, a legnagyobb vizuális élmény azonban mégiscsak a kanyarból kanyarba fordulás, miközben lentről a nyugtalanító kék mélység riogat hosszasan.

Amalfiba érve a buszunk is a kikötőben fejezi be útját. A látvány magáért beszél. Előttünk marcona sziklafalak, virágzó erkélyekkel pompázó házak, a városka fölött kis kápolna, mögöttünk a tenger, szelíd hullámokkal.

Nincs városkapu. Rövid, nyurga kis utcák vezetnek a főtérre, a Piazza Duomóra, amely pontosan olyan, mint Goldoni valamelyik velencei terecskéje. Persze nyáron, nem télen. Turistából ugyanis kevés van errefelé decemberben, de a környékbeliek sem árasztják el nagyon a várost ez idő tájt, hiszen Salerno, Sorrento, Positano vagy Ravello, hogy csak a legközelebbi híres helyeket említsem, legalább annyi látnivalót és finomságot kínálnak olaszoknak és nem olaszoknak, mint a mozivászonról vagy a regényekből egyaránt jól ismert Amalfi, ez a festői fürdőhely.

Bár kicsi a város, történelme a távoli múltba nyúlik vissza. A feljegyzések szerint már a középkorban főváros volt, az Amalfi Köztársaság fővárosa, és a legjelentősebb földközi-tengeri kikötők egyike. Nem véletlen, hogy a helybeliek foglalták írásba a világ első hajózási törvénykönyvét. Ez a sziklatömbökbe préselt városka Genova és Pisa büszke vetélytársa volt, s egyben a szaracén kalózok megfékezője. Lugasaival, szédítő szirtfalaival, buja növényzetével írókat, költőket, festőket ihletett meg. Bocaccio a Dekameronban ad hírt a helyről, Shelley és Keats ugyanúgy megcsodálták szépségét, mint Ibsen, Wagner vagy Hans Christian Andersen. A Szent András-katedrális normann-arab motívumai ugyanolyan vonzók az idelátogatók számára, mint az a sok itteni finomság, ami szemnek és szájnak letagadhatatlan ingere. Ezért is jobb, ha előbb megmásszuk a Dóm monumentális lépcsősorát, utána jöhet a harangtorony, a kolostor és a kripta, s csak a legvégén ülünk be egy kávézóba, cukrászdába vagy bármelyik otthonosan berendezett étterembe.

Még jobban járnak azok, akik a hatvankét lépcsőfok kétszeri megtétele után kedvet éreznek egy kisebb sétához, bámészkodáshoz, s csak a nap legvégén keresnek helyet a „jöhetnek a mámorító ízek” mámorító gasztronómiai kalandtúrájához. A Dóm előtti főtérről, de inkább terecskéről pajkos kölyökként szalad a távoli sziklafal felé Amalfi főutcája, amelyből aztán jobbra-balra ágaznak szét a rövidebb, szűkebb és árnyékosabb, sikátornak is beillő utcácskák. Mintha egy citromfa levelének erezetét néznék a tenyerünkben, olyannak képzeljük el az egykor pontosan megtervezett város alaprajzát. Itt csak a Dóm és a hajdani kikötő épülete tűnik hatalmasnak, minden más kicsi, vagy még annál is kisebb. Az üzletek csupán üzletecskék, a boltok csak boltocskák, a butikok meg butikocskák. Itt minden piccolo vagy piccola. De bármerre is járunk, a tenger és a citrom bódító illata nem marad el mögöttünk. A környékbeli kertekben, völgyekben mindenütt gazdagon termő citromligetek a lehető legváltozatosabb ételekhez, italokhoz, termékekhez adják különböző küllemüket, formájukat, ízüket. Narancsból, gesztenyéből és olívából is terem bőségesen e tájon, Amalfi mégis igazi lemoncittává, citromvárossá nőtte ki magát az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok során. Csak egy itt élő, sőt itt született, mindentudó háziasszony tudná felsorolni, konyhájában mi mindenre szolgál, mire használható, milyen ételekbe, süteményekbe, sőt italokba csepegtethető a környékről ide kerülő, sokféle citrom. A mi tájainkon paradicsomból látunk annyifajtát és annyi formájút, mint Amalfiban a portákat, bejáratokat, kapukat, ajtókat, ablakokat, polcokat, kirakatokat és még ki tudja, min mindent díszítő lemonból. Az itteniek szájából ugyanis egyszer sem hangzik el a citrom szó, pedig ki tudnák mondani. Nekik az csak lemon, és nem akárhogy kiejtve. Mert nemcsak ízesítőként, gyógyszerként is használják, háztartásuk egyik legnagyobb becsben tartott gyümölcse. Nincs olyan üzlet, ahol ilyen vagy olyan formában ne találkoznánk vele. Az élelmiszerboltok előtt ládában hevernek a cukordinnye nagyságú citromok, a cukrászműhelyekből valósággal árad a citromillat, de nagy a választék lemon pastából, vagyis citromízesítésű tésztákból, likőrökből, drazsékból, teasüteményekből, krémekből, parfümökből, szappanokból, van citromhéjjal színezett só potom három euróért, ugyanannyiért citrommal ízesített cukor, sőt rizottó, de láttam citrommal díszített kerámiákat, faliórákat, sőt még nagy hasú vázákat, egy méter átmérőjű tányérokat, limoncellós kötényeket is. Ebben a városban könnyű ajándékot vásárolni. Kisebb csalódás csak azt éri, aki kandírozott citromból vásárol nagyobb mennyiséget, és nem a helyszínen, hanem már itthon kóstolja meg. Nem azt az ízt kapja ugyanis, amire várt. Sokkal, de sokkal édesebbet, a citromot alig-alig érezve benne.

Ami viszont fenséges – és sajnos nem utaztatható –, az a főtéren, a Piazza Duomón álló Pasticceria Pansa, vagyis a Pansa cukrászda mennyei ízeket egyesítő két sütije, a Delizia al limone és a Santa Rosa. Ha dolce vita, akkor, akkor ettől édes az élet. De nem szó szerint, illetve igen, csak nem úgy, cukrászilag.

Maga a hely is boldogságérzettel tölti el az embert. Ülünk a pasticceria teraszán, szemben az elegáns Hotel Centrale, jobbról a Szent András-katedrális, balról a tenger, előttünk a turisták népes hada. Ők még nem tudják, mi vár rájuk, ha visszafelé ezt a helyet választják a nap záróakkordjának. Mert itt, a világnak ezen a pontján a mannát kínálják. Igaz, nem olcsón, de nem is megfizethetetlen áron. Csipketerítő az asztalon, selyemszalaggal átkötött, kézzel hímzett kendőben míves kés, kis ezüst villa. Itt minden falat helyben készül, a cukrászda melletti műhelyben. A citrom a saját ligetükben terem. 1830 óta itt minden apáról fiúra száll. Andrea Pansa alapította a cukrászda manufaktúráját, s a jól bevált recepteket már az ötödik nemzedék viszi tovább. A Delizia al lemone formára egy fehér félgömb, vagy inkább kupola. Citromos piskótatészta citromos mázba csomagolva. Leírhatatlan íz. Egyszerűen mennyei. Méltó párja a Santa Rosának, amely croisant tésztából készül, vaníliakrémmel van töltve, apró narancshéjkockákkal ízesítve, meggyszemmel a tetején. Kész képzőművészeti alkotás. Mindezek után egy páratlan ízű kapucsínó…!

Amalfi mindenkit levesz a lábáról. Aligha van ember, aki ne azzal búcsúzna a várostól, hogy ez itt a Dolce Paradiso. 

Na jó, a Dolce Lemone Paradiso!

Szabó G. László

A szerző a Vasárnap munkatársa