Akiket gyakran kizárnak a gyerekek maguk közül

Vannak esetek, amikor a gond csak vélt, s egy-egy viccel, humorral eloszlatható, feloldható a válságosnak tűnő helyzet, de akadnak helyzetek, amikor gyermekünk valóban komoly segítségnyújtást igényel. Ezek egyike a magába zárkózottság, amikor nem tud a vele azonos korú társaság tagjává válni. Szinte mindegyik közösségen belül akad ugyanis egy-egy gyermek, aki nem tud feloldódni osztálytársai körében, a szülője pedig kénytelen szembesülni azzal a kellemetlen jelenséggel, hogy gyermekét a kollektíva kizárja. És ez nem csupán a kisiskolások korosztályát sújtja – a felső tagozaton sem ritka jelenség. Márpedig nyugtalanító ez a pedagógus számára, aggasztó érzéseket vált ki a szülőben, s nem utolsó sorban kihat a gyermek későbbi magatartására is. Mindez a szülő s a pedagógus összehangolt, minden mozzanatra odafigyelő, nem egyszeri, hanem rendszeres beszélgetéseivel orvosolható, melyben a fő partner természetesen a gyermek, vele kell mindent megbeszélni: nyíltan, higgadtan, nem kioktató módon.

A nehezen beilleszkedők

Pedagógus pályafutásom ideje alatt a kollektívába való be nem illeszkedésnek két formájával találkoztam. Az egyik: amikor a gyermek nem igényli osztálytársai közösségét, vannak ugyanis, akik eleve nem szeretnek csoportban játszani, szórakozni, szívesebben múlatják az időt magukban, sem játszáshoz, sem a szabadidő hasznos eltöltéséhez nem igényelnek senkit. Ez a gyermeki megnyilvánulás is lelki teherként nehezedik egy-két szülőre, inkább azonban a másik csoportba tartozók kiváltó okaival érdemes foglalkoznunk.

Az árulkodók

Nem közkedveltek az árulkodók, a besúgók. Az alapiskola alsó tagozatán még nehéz meghúzni a határt, mit kell a gyermeknek feltétlenül közölni a felnőttel, s mi számít titok elárulásának, locsogásnak, kezdődő barátságokat szétziláló fecsegésnek. A felső tagozatos diáknak viszont már tudnia kell: ha veszélyhelyzetet érez, ha a történéseket ijesztőnek találja, ha számára azok elfogadhatatlanok – akkor nem hallgathat. Ilyenkor fel kell vállalnia a többiek vádaskodását is. Ugyanakkor tudatosítania kell, hogy az apró, ártatlan titkok felvállalása teszi széppé, meghitté a barátságot, kovácsolja összetartó erővé. A szülő ne igyekezzen titkokat kiszedni gyermekéből – még meghitt beszélgetések alkalmával sem. Hallgassuk figyelemmel az élménybeszámolóját, kérdezzünk rá egy-egy részletre, eseménymozzanatra – de ne firtassunk belső titkokat. Ha viszont locsogós a gyermek, ha önkontroll nélkül kitálal mindent, akkor tegyük fel a tapintatos kérdést: „Szerinted nem sértődnek meg a barátaid, ha ilyen titkokat is megosztasz velem?”

A dicsekvők

Nem népszerűek a diákok körében az úton-útfélen hencegők – mint ahogy mi, felnőttek sem szeretjük a szüntelenül kérkedő ismerőseinket. Igen, ismerőseinket s nem barátainkat, mert mi sem fogadjuk barátainkká a hivalkodó, felvágó természetű, folyton az elért eredményeikről áradozó embereket – hacsak nem vagyunk magunk is olyanok. A dicsekvő gyermeket formálni kell, hogy az elmondási vágy inkább ismertetés legyen, mint dicsekvés.

A dicsekvő így adja tudtul örömét: „Nézd ezt az új pulcsit! Az árát ne is kérdezd, mert hanyatt vágod magad! Apu hozta Hollandiából, a vállalattól küldték oda. Csak őt, meg három barátját! Ha látnád, mi mindent hozott még!”

Ezzel szemben az ismertető jellegű így hangzik: „Apu tegnap jött haza Hollandiából, a vállalata küldte oda. Engem ezzel a pulcsival lepett meg.”

Nem csupán a vagyoni helyzetükkel hencegők, az apuka, anyuka munkahelyi beosztásával kérkedők nem közkedveltek, hanem az állandóan a tanulmányi eredményeikkel dicsekvők, az egyes szakkörökben, magánórákon elért sikereikkel minduntalan büszkélkedők sem. A szerény megvárja, amíg érdeklődnek eredményei felől, s egyszeri bejelentéssel, a siker közlésével lezártnak tekinti (eredményei csak akkor kerülnek újra terítékre, amikor mások érdeklődnek felőle...)

A csúfolódók

Nem örvendnek népszerűségnek a csúfolódók, holott a csúfolódás gyermekbetegség. Egyesek felnőtt korukra sem növik ki, pedig a szülő sokat tehet(ne) ennek érdekében. Tudatosíttassa gyermekével: mindenkinek (neki is!) van olyan tulajdonsága, amiért csúfolni lehetne. Kérdezzen rá, mi okból akar kellemetlen érzéseket okozni társának, hiszen köztudott, a csúfolódás elszenvedőjének nem jó érzés, ha valami rá jellemzőt vágnak a szemébe. S még ellenszenvesebb cselekedet, ha nem valós, csak rábélyegzett dolog szajkózásával szekálnak valakit a végtelenségig.

Az érem másik oldala, amikor a mi gyerekünk panaszkodik, hogy a többiek állandóan gúnyolják. Nem tisztességes és nem is hatásos az a tanács, hogy ő is csúfolja vissza társát – hiszen akkor nem lesz sosem vége a csúfolódási csatározásnak. A „Dagadt vagy!” – „Te meg gebe vagy!” párharc időtlen időkig eltarthat. Gyakran előfordul, hogy a csúfolódás tettlegességbe csap át: a gúnyolt személy türelmét veszítve testi erővel igyekszik igazságot szolgáltatni magának. A pillanatnyi győzelem azonban nem jelenti azt, hogy a csúfolódót jobb belátásra bírta a testi párbajból győztesen kikerülő. Sőt a vesztes, összeszedve magát, még intenzívebb támadást indít, látva, hogy sértegető ingerkedésének hatása van. Legjobb fegyver a hallgatás. A csipkelődő szekáns látva, hogy heccelődő próbálkozásai süket fülekre találnak, előbb-utóbb elhallgat, s más áldozat után néz. A legeredményesebb taktika viszont az, ha a gúnyolt személy elismeri kipellengérezett hibáját. A kövérkés gyerek nyugodtan reagáljon, de azért picit lőjön is vissza: „Igaz, hogy nem vagyok olyan sovány, mint te, de igyekszem lefogyni. Csúfolódásod kimondottan hozzásegít ehhez...” Valljuk meg, e taktikához határtalan önuralom szükséges. Lelkileg a legmegnyugtatóbb megoldás az, amikor a gúnyolt személynek nem kell reagálnia semmilyen formában: megteszik azt helyette társai.

Odahaza mindez tanítható, gyakorolható.

A hazudozók

A nagyot mondók sem népszerűek sokáig. A kezdeti csodálat hamar szertefoszlik, tiszavirág-életűvé válik. Apró túlzásai minden gyermeknek vannak, de a notórius hazudás, a Háry Jánosság mögött lelki okok húzódnak, ami lehet kisebbrendűségi érzés, szeretethiány, mellőzöttség. A minduntalan füllentő gyermek szavahihetetlenné válik. Amint szembesülünk ezzel a jelenséggel – orvosolni kell az okát! A siker érdekében szülőnek s pedagógusnak közösen kell megtennie az első lépéseket.

Az irigyek

A gyerekek kizárják maguk közül az irigyeket, az önzőket. E negatív tulajdonság még kisiskoláskorban orvosolható. Ha a szülő észreveszi, hogy gyermeke hajlamos az önzésre, előzze meg a kór elburjánzását. Ne engedje, hogy gyermeke olyan tárgyat vigyen iskolába, amelyet különösen félt. Meg kell értetnie vele, hogy ő is kerülhet olyan helyzetbe, amikor társának valamilyen játékát, eszközét szeretné megnézni, s neki is rosszul esne az elutasítás. A megfékezés hatásos módszere, ha társat (társakat) hívunk a lakásba egy új játék birtokba vételére. Kezdetben nem árt, ha a felnőtt tisztes távolságból szemlél, s alkalomadtán igazságot szolgáltat – a vendég gyermek javára.

A verekedősek

Nem szíveli a gyermekközösség az agresszív gyereket sem. Kezdetben félelemből behódolnak az erőszakoskodónak, titokban felnéznek erejére, vakmerőségére, de úgy vannak az ily típusúakkal, mint Petőfi a Kárpátokkal: „...csodállak, ámde nem szeretlek...” Általában az akaratgyenge gyerekek kerülnek az ilyen basáskodó típusúak bűvkörébe. Az agresszív gyermek érzi, hogy a többiek nem kedvelik, de egyedül, felnőtt segítsége nélkül nem tud kilépni ebből a szerepkörből. Mások ellenállását, vagy legalábbis közönyét látva, akarata érvényesítésére újabb agressziót indít. Nagyon nehéz az ilyen gyermek sorsa, hiszen állandó harcban áll környezetével és önmagával. Ugyancsak nehéz a pedagógus és a gyermekközösség sorsa is, hiszen az ilyen gyermek számos problematikus helyzetet produkál. Ha szembesülünk azzal a ténnyel, hogy gyermekünk agresszív, próbáljuk feltárni e viselkedés okát. Nevelési elveinket ne a büntetés, a szidás, korholás, testi fenyítés jellemezze, hanem sokkal inkább az odafordulás, az elbeszélgetés, a szeretetteljes közeledés.

A túlbuzgók

Jó közösségi tulajdonság az aktivitás – különbséget kell azonban tenni az aktivitás és a túlbuzgóság között. Az aktív diák segíti a pedagógus munkáját, az általa elvégzett munka a közösség javát szolgálja, a túl tevékeny viszont, aki mindenre vállalkozik, aki mindent akar, aki erejét s tehetségét meghaladó feladatokat is vállal, az a többiek szemében stréber. S előbb-utóbb kiközösítik, magára marad. Az ilyen gyerek túlbuzgóságában nem tudja felmérni kellőképpen képességeit, lehetőségeit, erejét. Például mindenképpen szeretné elvállalni a tanári asztalra a terítő, vagy az osztály ablakaira a sötétítő beszegését, pedig nincs is otthon varrógépük. Megesik, a gyermek hazaviszi az anyagot, s napok, hetek múlva sem hozza vissza. Rákérdezéskor mosakodik, majd kiderül, az egyik szomszéd néni sem ér rá, keresztanyu meg messze lakik..., de lehet, neki sincs varrógépe. Az ilyen gyermek neveléséhez sok tapintat és türelem szükséges. Semmiképpen sem szabad kigúnyolni, nevetségessé tenni – sem az iskolában, sem odahaza. Az események végiggondolásakor lépésről lépésre tisztázni kell vele, hogy a vállalt feladat megoldásának mi az akadálya. Fontos, hogy a gyermek lássa be: nem képes a feladat elvégzésére. S ne hatalmi szóval, dorgálással adjuk ezt tudtára, hanem a realitások közlésével. Beszélgetésünk végkicsengése (pedagógusé és szülőé egyaránt) pozitív legyen: ajánljunk számára kivitelezhető ötleteket!

Zilált hátterűek

Nehéz a viselkedési problémákkal küszködő gyermekek helyzete. Azoké, akik zaklatott otthoni környezetből indulnak, s feszült idegállapotban érkeznek az iskolába. A felnőttek közötti csatározások, mindennapivá váló hangos szóváltások hozadékát magukkal cipelik az iskolába, nem tudnak a tanári magyarázatra figyelni, képtelenek az önálló munkavégzésre, nem tudják követni az óra menetét, „gyarlóságuk”, elkalandozott gondolataik miatt nevetségessé válnak a többiek előtt. A szabad foglalkozások, a kötetlen percek, a tornaórák viszonylag oldottabb hangulata sem tudja a többiekkel feledtetni a néhány órája, napja történt mulatságos eseményeket. Az ilyen gyermek általában magába merülő, a többitől félrevonulva téblábol...

A lelki elhanyagoltak

Szinte minden közösségben található viselkedésével lelki elhanyagoltságra utaló gyermek. Részben ide sorolhatók az előbb említettek is, de azok is, akik drága cuccokban járnak az iskolába, öltözködésük vetekedik a pedagóguséval (nemegyszer túl is szárnyalja!), tízóraira kiadós ebéd árával felérő ételkülönlegességeket majszolnak, viselkedésük, magatartásuk a többiekkel szemben lenéző, megvető. Ezek a gyerekek maradéktalanul részesülnek a szülők anyagi javaiból – de csak abból. Szüleik elfoglalt, felelős (vagy annak vélt) beosztást betöltő emberek, akiknek életét a munka tölti ki, állandó időszűkében szenvednek. Ezek a gyerekek viselkedésükkel a figyelem középpontjába kerülnek, de igazi barátságok kötésére képtelenek.

Az ápolatlanok

A gyermekek kizárják maguk közül azokat, akik gondozatlanok, akik piszkosan jelennek meg a tanítási órákon, akik a tornaórákra való átöltözéskor (s nem csak akkor!) szaglanak, akiket izzadság s egyéb áporodott szagfelhő lebeg körül... Nem az egyszerűen öltözött, nem a szerény felszerelésű gyerekekről van szó, hanem a napi tisztálkodást mellőzőekről. Sajnos, napjainkban is akadnak ilyenek, és nem a szociálisan nehéz helyzetben levő családok köréből kerülnek ki, hanem általában olyanok, akiknek a szégyenérzetük minimális.

Kik hát a közkedveltek?

Ezek után önkéntelenül is felmerül a kérdés: kiket, milyen tulajdonságú gyermekeket kedvelnek az iskolában? Kik a közösségbe illő, ott meghatározott szerepet betöltők? Vagyis: milyen tulajdonságok előnyösek az iskolában? A válasz külön fejezetet érdemelne. Tömören felelve: vannak ilyenek, és nem is kevesen!

Népszerűek az osztályközösségben a segítőkészek, a jószívűek, az önzetlenek, a jó eszűek, a szorgalmasak, az aktívak, a jó humorral megáldottak, a szerények, a könynyen barátkozók, a nem hivalkodók, a közepes eredményeket elérő, reálisan gondolkodó tanulók, az önkritikusok... stb. Szerencsére több van belőlük, mint a címben feltüntetettek közül.