Agyő, pelenka!

A gyakorlatban viszont továbbra is hol a nagymamák, hol a barátnők, hol vadidegenek osztották meg velem nélkülözhetetlen jó tanácsaikat. Ezúttal a szobatisztaságot illetően. Mert lányom betöltötte második életévét, s beköszöntött az első dackorszak: többé nem volt hajlandó ráülni a bilire. Én meg nem erőltettem a dolgot. Minek? Ha itt lesz az ideje, magától is ráül majd. Járni, beszélni szintén akkor kezdett, amikor neki szottyant rá kedve.

– Téged én másfél évesen leszoktattalak a pelenkáról – így anyu.

– Persze, mert a papírpelenkában nem is érzi, hogy mikor kell pisilnie! Majd ha kicsípné a fenekét, nem csücsülne a kakijában ilyen vígan... – így anyósom.

Megkezdődött tehát a gyerek idomítása. Keresztszüleitől kapott egy szép autós bilit, hátha ez majd motiválja. Tetszett neki nagyon, de kizárólag felöltözve volt hajlandó ráülni. Vettem neki csinos kisbugyikat: katicabogarasat, egerkéset, babásat... Megnézegette őket és kijelentette, hogy oké, akkor ő bugyiban fog este a kádban pancsolni.

– Tévedés – közöltem vele –, ez a pelusod helyett van.

– Akkor tedd el, nem kell – jelentette ki önérzetesen.

– Nem jól csinálod, túlságosan lágyszívű vagy – intett le az egyik kismama. – Megmondom, mit tegyél. Úgy kell dresszúrázni, mint a kutyákat. Bekakál? Belevered az orrát. Én a lányomnak kolbászosra vertem a fenekét, de legközelebb kéredzkedett is, mint annak a rendje, nyugodt lehetsz!

Egyáltalán nem voltam nyugodt. Talán, ha van otthon egy kiskutyánk, azon kipróbáltam volna ezt a módszert, de a gyereken?

Helyette praktizáltunk mindenfélét. Példálóztam idősebb barátaival, kiknek már rég nincs pelenkájuk, aztán elvittem az óvodába, ahová majd csak akkor járhat, ha szobatiszta lesz. Semmi. Teljes pedagógiai csőd.

Aztán apja egy újfajta papírpelenkával állított haza. Csatoltak mellé egy kedves tízparancsolatot is a bilizésről, minek a lényege az volt, hogy a gyereket nem szabad erőltetni, a mama legyen türelemmel. Na és próbálja ki a gyártó e legújabb termékét, ezzel biztosan játék lesz a leszokás. Amíg a gyerekre húztam a színes Minnie mouse-os bugyipelenkát, férjem hangosan olvasta a használati utasítást:

– A vidám figurák nyomban eltűnnek a pelenkáról, amint nedvesség éri őket – szólt az első mondat.

– Akkor most nézd meg, mert éppen pisilek – vetette közbe lazán Enikő. Kinyílt a bicska a zsebemben. Ez teljesen palira vesz bennünket! És még hazudni is elkezdett. Ha valaki megkérdezte tőle, van-e még pelenkája, ignorálta a témát s az illetőt, vagy szemrebbenés nélkül letagadta, hogy igenis van.

Elmúlt az esős tavasz, megjött a szép idő. S a meleggel a nagy változás is. Egyik reggel lányom öltözködés közben határozottan kijelentette:

– Ne adj pelust, nem kérek!

Csak így, simán. Nem vettem őt komolyan.

– Be fogsz pisilni, én nem súrolok utánad – ellenkeztem.

– Majd szólok, ha kell a bili – állította.

– Még sosem szóltál – néztem rá gyanakvóan.

Felemelte a mutatóujját, úgy magyarázta:

– Mondtam, hogy szólok.

Egyáltalán nem bíztam benne. Ott álltam lesben fölötte, s a következő tíz percben vagy százszor kérdezhettem meg tőle, hogy nem kéri-e a bilit. Mindannyiszor azt válaszolta, majd szól. Mégis majdnem kővé meredtem, amikor bejelentette, hogy itt az idő...

Ugyanaznap már alvás közben is száraz maradt. Mégsem mertem elhinni, hogy tényleg elfelejthetjük a pelenkázást. Annyira hirtelen, egyik pillanatról a másikra jött.

Semmi értelme kínozni, streszszelni a gyereket, s más, vele egykorú babákhoz hasonlítani. Az a kismama, aki verte a lányát, utólag bevallotta, hogy máig előfordulnak náluk kisebb balesetek. Az egyik ilyen alkalommal a kicsi felhívta telefonon az utoljára tárcsázott számot, s egyik ismerősüknek sírt, hogy nem mer otthon szólni, mert ki fog kapni, ugyanis éppen bepisilt.

Én sajnálom azt a kislányt. Hiába, na: igaza volt az anyjának. Túlságosan lágyszívű vagyok.