Adott szavamat én mindig megtartom

Megígértem a pozsonyi-lamacsi Tesco nagyáruház információs osztálya dolgozóinak, hogy hamarosan benne lesznek az újságban. S mivel nem szoktam csak úgy a levegőbe beszélni, valóban megírtam azt, ami már egyébként is régóta ingerli az idegeimet.

Nemegyszer történt már meg velem, hogy valamelyik áruházban nagyobb összeget számláztak a vásárolt termékért a kasszánál, mint amilyen rajta (mellette, alatta vagy fölötte), az árcédulán állt. Már megtanultam, hogy alaposan oda kell figyelni, s ha eltérést észlelek a hirdetett és a számlázott összeg között, azonnal reklamálok. A pénztáros ilyenkor mindig az információs pulthoz küld, ahol az ott dolgozó alkalmazottak ellenőrzik állításomat, s ha kiderül, hogy igazam volt, visszakapom a különbözetet. Ez teljesen szokványos eljárás, már amennyire szokványos és elfogadható lehet, hogy a polcokon feltüntetett árak nem mindig egyeznek a pénztárgépbe kódoltakkal. De errefelé, Európa középkeleti táján annak is örülhetünk, ha alapos odafigyelésünk és reklamációink eredményeképpen visszakapjuk, ami visszajár. Általában így csinálják a hipermarketekben. Na nem mindegyikben! A Tesco Lamač nagyáruház kivétel. Ott a következőképpen járnak el: ha az átvert vevő odakullog bevásárlásával az információs pulthoz és elmondja felháborodásának okát, az információs alkalmazott telefonon odarendel egy görkorcsolyás suhancot, aki ezután elgördül az átverés tárgyának színhelyére, s onnan telefonon mondja ki a döntő szót: hogy kinek van igaza. Természetesen, mindig az áruháznak.

Legutóbb viszont elhatároztam, túljárok a teskósok eszén. A lányommal együtt többek között vettünk egy manikűrollót, amelynek az ára a cédula szerint 39,90 volt. A pénztáros azonban 89,90-et blokkolt érte. Mielőtt az információs pulthoz léptem volna, visszamentem az eladótérre, hogy még egyszer ellenőrizzem, nem tévedtünk-e. Nem, nem tévedtünk, az általunk vásárolt olló valóban 39,90-be kerül. Csak ezután tettük meg bejelentésünket. Következett a szokásos eljárás: a Tesco alkalmazottja magához rendelte a görkorcsolyást, megmutatta neki az ollót, majd nekünk hátat fordítva, suttogva közölte vele – mégis hallottuk –, hogy 89,90-be „kell” kerülnie. Nem hagytuk annyiban. Lányom azonnal utánaeredt a fiúnak, hogy ő is ott legyen, amikor az igenis 39,90-et hirdető árcédulát fog látni az inkriminált ollók fölött. Csakhogy a görkorcsolyás gyorsabb volt. Mire a lányom utolérte, sikerült levennie a cédulát, s helyére a nagyobb ollók árát, a 89,90-et akasztani. Azok most árcédula nélkül díszelegtek a polcon. A fiú felhívta kolléganőjét, s elmondta, hogy a vevő tévedett, a pénztárnál helyesen számláztak. Közben visszaért a lányom, s közölte, mi történt. De hiába vitatkoztunk – hogy ez csalás, és hogy világraszóló disznóság –, azt javasolták, adjam vissza az ollót, akkor megkapom a pénzt. Én azonban meg kívántam vásárolni azt az ollót, mégpedig azon az áron, amelyiken kínálták.

És még én akartam túljárni a tescósok eszén? Úgy átvágtak, hogy csak na! És nem először, és nem is csak engem, és nem csak a manikűrollóval...

Tehetetlen dühömben nem marad más hátra, minthogy megtartva ígéretemet, megírjam a történteket az újságba. Elsősorban is felhívni vele az olvasók, vásárlótársaim figyelmét, hogy a saját érdekükben legyenek résen, mihelyt beteszik lábukat az általában legjobb árakat ígérő áruházakba.

S ha mégis átverés áldozataivá válnak, okuljanak az esetünkből. Mert hibát követtünk el, amikor feladtuk a vitát. Az osztály menedzserét, az áruház igazgatóját kellett volna kéretnünk, s elmondani, milyen aljas átverés tanúi és áldozatai lettünk, s hogy őnáluk számunkra nincs legközelebb!