A végek dicsérete

A cím alapján joggal elvárhatná tőlem az olvasó, hogy a magyar szerelmi líra megteremtőjéről, az első olyan magyarul alkotó költőről, íróról és drámaíróról írjak, ki jelentős életművet hagyott az utókorra, ki nem csak a tollát, a kardját is, a lányokat, kiváltképp az asszonyokat is jól megforgatta. De témámban most sem szeretnék letérni a kulináris élmények mezejéről, kapóra jött a kettős Balassi-évforduló apropóján a költő vitézi énekeiből kölcsönvett címváltozat. Mostani témámban is az ízlelőbimbóké a főszerep, konkrétan az édes ízeké. Bevallom, felnőttkoromra sem tudok ellenállni a nyalánkságoknak, süteményeknek, tortaszeleteknek. Azért túlzásba sem viszem, nem űzök sportot a cukrászdalátogatásból. Még egyik cukiban sem számítok törzsvendégnek, nem is tudom, mi a trendi, milyen újfajta sütikkel csalogatják be a járókelőket. Ha mégis betévednék egy pult elé, rögtön a számomra ismerős színűeket és formájúkat veszem szemügyre: krémes, dobos, puncsos van-e? Még a spiccel is tudok valamit kezdeni, de a többit inkább a velem együtt betérő, szakértőnek számító javallatai alapján választom, ha választom. Persze, a külső sokat elárul: először is legyen jókora, legyen benne csoki, rajta csokimáz, tortabevonó, esetleg csokireszelék, tehát hasson a szemre, utána a nyálképződés is beindul. Most viszont mégsem az édes ízek házába, az ízlésesen berendezett cukrászdákba invitálom az olvasót, hanem inkább a nagymamák, anyukák, vagy akár az önjelölt férfi nemű cukrászok műhelyeibe, ahol a rénben sülnek az édes ízű finomságok. Általában vasárnaponként – de más alkalmakkor is – a cukrászdát számomra az anyósom süteményei helyettesítik. Nem is sorolhatóak egy súlycsoportba az ő remekei a cukrászokéival. Csak egy nagy bajuk van az ő süteményeinek: hamar fogynak. Egy kiadós vasárnapi ebéd után könnyen megtörténik, hogy az édességre vágyakozó családtagok egy tálcányit együltükben bekebeleznek. Nekem különbejáratú igényem szokott lenni: a süteményvégeket szeretem. Ezeknek a végeknek különösebb, finomabb az ízük: ropogósabbak, omlósabbak, még „olyanabbak”. Már az is előfordult, hogy a végeket valaki bevette helyettem. Persze, kicsit másként, mint Balassi korában a végvári vitézek. A Balassi-évforduló kapcsán egyre többször jutnak eszembe vasárnap ebédkor a végek. Meg hétköznapokon is. Meg különben is. Ha jut vég, ha nem jut vég, az anyósom süteményei nagyobb előnyt élveznek bármilyen cukrászterméknél. Az ízük miatt elsősorban. Mert azért oda még nem jutottam, hogy megkérdezzem a kezembe került süteménytől, vég-e? Dicsérem én anélkül is, végtelenül. De itt most már tényleg vége.