A trónörökös, aki utálta a magyarokat

Ferenc Ferdinánd trónörökössel meglehetősen mostohán bánik a magyar történetírás. Kicsit úgy vagyunk vele, mint I. Ferenc József császár, aki – igaz-e vagy sem, ki tudja, a Habsburg-legendáriumban így szerepel – a szarajevói merénylet hírére állítólag megeresztett egy meglehetősen rosszízű megjegyzést. Arról, hogy amit ő a trónöröklés kérdésében nem volt képes megoldani, a sors valahogy mégis helyrehozta… A magyar történelmi emlékezet szerint a Szarajevóban meggyilkolt trónörökös, ha trónra kerül, feldúlta volna a Monarchia súlyos áldozatok árán kivívott dualista rendszerét, és a birodalom területén élő szláv népeknek kedvezve csökkentette volna a magyar fél súlyát. (Jegyezzük meg itt: néhány évvel később, az első világháború végnapjaiban már nem ez volt a legrosszabb forgatókönyv.) A háttérbe szorított trónörökös Ferenc Ferdinánd főherceg (teljes nevén Franz Ferdinand Karl Ludwig Josef von Habsburg-Lothringen, Erzherzog von Österreich-Este, 1863–1914) Ferenc József császár öccsének, Károly Lajos főhercegnek a fia volt, a családi hagyományoknak megfelelően gyerekkorától katonai pályára készítették fel. Tizenkét éves korától Európa egyik leggazdagabb emberének számított: 1875-ben a család itáliai ágából származó V. Ferenc modenai nagyherceg általános örökösévé tette, ekkortól viselte az Este melléknevet. Rudolf trónörökös halála (1889) után került egyre közelebb a koronához, már csak idős és uralkodni nem vágyó apja előzte meg a sorban. Bár tudatosan készült az uralkodásra, politikai ambícióit erőskezű nagybátyja mellett nem tudta megvalósítani. Hosszú ideig nem kapott jelentősebb pozíciót, csak 1911-ben lett a hadsereg főszemlélője, emellett a flottafejlesztést is felügyelte. Egyéb lehetőségek híján a főherceg politikai terveit és elképzeléseit katonai irodája, valamint a Monarchia nemzetiségeinek képviselőit tömörítő úgynevezett Műhelye (Werkstatt) keretében fogalmazta meg. Foglalkozott a trializmus gondolatával, de a közvélekedéssel ellentétben nem a cseheket, hanem a délszlávokat, különösen a katolikus horvátokat tekintette partnernek. Abban egyetértettek Ferenc Józseffel, hogy a birodalom egységét a dinasztia, a katolikus vallás és a közös hadsereg tarthatja csak fent, de a főherceg sokkal inkább centralizálni akarta a Monarchiát. Úgy látta, ebben a folyton „rebelliskedő” magyarok jelentik a legnagyobb akadályt. Ferenc Ferdinánd gyakran panaszkodott arról, hogy Magyarországon Kossuth-dicsőítés, a monarchikus elv hanyatlása, a szabadkőműves és zsidó elem uralma tapasztalható. Morganatikus házasság A főherceg 1885-ben egy bálon találkozott először Chotek  Zsófia grófnővel (1868–1914), akinek édesapja a Monarchia báden-württembergi nagykövete volt. A fiatal cseh nemeskisasszony később Frigyes főherceg neje, Izabella főhercegnő udvarhölgye lett, 1891-től rendszeresen találkozott a trónörökössel különböző társasági eseményeken. A rossznyelvek szerint Izabella kezdetben szemet hunyt a románc felett, mivel azt remélte, hogy a pozsonyi udvartartását érő egyregyakoribb trónörökösi megtiszteltetés idővel minden fél számára előnyös megoldáshoz vezet – a jövendő uralkodó a lányai közül választ majd hitvest. Ferenc Ferdinánd azonban kitartott eredeti szándéka mellett. Ma már nehéz elképzelni, mekkora felzúdulást keltett a rangon aluli házasság a császári udvarban, a következményei azonban önmagukért beszélnek. Az 1900. július 1-jén megtartott kézfogót Ferenc József csak azzal a feltétellel engedélyezte, hogy Ferenc Ferdinándrenunciációs nyilatkozatot tesz, melyben kijelenti, hogy morganatikus (azaz nem egyenrangú felek között létrejövő) házasságot köt, s ebből a frigyből születendőgyermekei nem számítanak trónörökösnek, nem viselik a Habsburg nevet. A császár „nászajándékként” a Hohenberg hercegnője címet adományozta Chotek grófnőnek. A házasság a körülmények ellenére sikeresnek, sőt, boldognak bizonyult. A főherceget a kortársak beszámolói szerint családi életében korántsem a kifelé mutatott keménység és ridegség jellemezte. A pár, ha csak tehette, kerülte a császárvárost, gyermekeivel együtt főleg csehországi, konopištei birtokán tartózkodott.  Az első hadiárvák Ferenc Ferdinándnak és Chotek Zsófiának három gyermeke volt: Sophie (1901), Maximilián (1902) és Ernst (1904). Róluk – a trónörökös végakarata értelmében – a szülők halála után anyjuk legfiatalabb húga, Marie Henriette és férje, Jaroslav Thun-Hohenstein gróf gondoskodott. Az „első hadiárvák” a háború éveit nagyrészt a család csehországi birtokain élték át. Életükbe a Monarchia bukása és Csehszlovákia megalakulása hozott gyökeres fordulatot: 1921-ben a csehszlovák törvényhozás a Habsburg–Lotaringiai ház tagjainak minden vagyonát kisajátította. Igaz, Ferenc Ferdinánd gyermekei nem számítottak Habsburgoknak, erről annak idején maga I. Ferenc József császár gondoskodott, a csehszlovák parlament azonban egy fél mondattal megoldotta a kérdést, amikor a vonatkozó törvénybe belefoglalta a „beleértve Ferenc Ferdinánd egykori trónörököst és leszármazottait” kitételt. Maximilián és Ernst Ausztriába költözött, ahol Hohenbergként megtarthatták a családi birtokokat. Nővérük Csehországban maradt, Bedřich Nostitz-Rieneck grófhoz ment férjhez – ők a második világháború végén, német származásuk miatt kényszerültek távozásra. Szintén Ausztriában telepedtek le, Sophie 1990-ben hunyt el. A Hohenberg fiúk sorsára is rányomta bélyegét a második világháború: mindketten a Habsburg-restauráció hívei voltak, az Anschluss után nyílt náciellenes magatartásuk miatt a Gestapo látókörébe kerültek, előbb a dachaui, majd a flossenbürgi lágerben tartották őket fogva, birtokaikat elkobozták. Túlélték a megpróbáltatásokat, bár mindketten viszonylag fiatalon haltak meg: Ernst 50, Maximilián 59 éves korában (ő a háború után egy ideig Artstetten polgármestere volt). Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia mindhárom gyermeke népes családot hagyott maga után. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"153553","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"403","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Egy főfájást okozó temetés A merénylet másnapján, 1914. június 29-én a meggyilkolt párt négylovas gyászkocsival szállították a szarajevói vasútállomásra, ahol a koporsókat az uralkodói különvonatra helyezték át. A búcsúztatáshoz kivonult egy század ulánus és egy boszniai ezred, felsorakoztak a dobosok meg a fezes és a cilinderes előkelőségek. A szerelvény a koporsókat a Neretváig vitte, majd egy motoros jacht juttatta el őket a folyó adriai torkolatáig. Itt a maradványokat a Viribus Unitis hadihajó vette át, amelynek Trieszt volt a végcélja. Eközben Bécsben a temetés előkészítése komoly főfájást okozott: Montenuovo gróf, a főudvarmester előtt nem állt példa, miként kellene búcsút venni egy házaspártól, amelynek két tagja között ekkora a rangbeli különbség. A Viribus Unitis kapitányát egyenesen arra utasították, hogy ne haladjon teljes gőzzel, és csak harminchat óra múlva kössön ki Triesztben. „Normális esetben” Ferenc Ferdinándot a császári család kriptájában, a bécsi kapucinusok templomában helyezték volna végső nyugalomra, ide azonban Zsófia hercegnő még tragikus halála árán sem nyerhetett bebocsáttatást. A trónörökös még korábban úgy rendelkezett, hogy haláluk esetén feleségével együtt családi birtokukon, Artstetten várkastélyában legyen a nyughelyük. A Viribus Unitis végül július 2-án este kötött ki a trieszti móló mellett. A koporsókat különvonaton szállították Bécsbe. A Hofburg kápolnájában lefolyt szertartáson a főherceg lábához helyezték rangjának valamennyi jelvényét: tollbokrétás tábornoki fövegét, kardját, főhercegi koronáját, valamennyi rendjelét és kitüntetését. Chotek-Hohenberg Zsófia lábánál egy pár fehér kesztyű és egy fekete legyező feküdt a bársonypárnán–az udvarhölgy jelvényei. A „harmadosztályú udvari gyászszertartás” után a pár utolsó útja Artstettenbe vezetett. Előbb még a bécsi vasútállomáson a város temetkezési vállalata vette át a koporsókat, mivel Montenuovo gróf úgy határozott, hogy a Bécsen kívüli temetés nem az udvar gondja.