„A történész az igazság megismerésére törekszik...”

Pályáját a Duna–Tisza közi ellenforradalom és ennek leverése, majd a két világháború közti legjelesebb magyar miniszterelnök, Bethlen István és tízéves kormányfőségének kutatásával kezdte. Mikor és miért kezdett foglalkozni a trianoni békeszerződéssel?

Az 1990-es évek végén akkori kiadóm, az Osiris vezetője elhatározta, hogy a francia Que-sais-je mintájára zsebkönyvsorozatot indít közérdeklődésre számot tartható témákból. Trianon nyilvánvalóan ilyen volt már akkor is, úgyhogy a kezdeményezés nem tőlem, hanem Gyurgyák Jánostól indult ki. A felkérést valamikor 1999-ben vagy 2000-ben kaptam Gyurgyák akkori törzshelyén, az OSZK-ban, maximum 10 ív, tehát 400 ezer karakter terjedelemben. Két amerikai út között akkor éppen itthon tanítottam az ELTE-n, és a következő félévre ebben a témában hirdettem előadást. Egy-egy előadásra mindig egy hetet készültem, s az előadások témái fedték a közben készülő kézirat 9 fejezetét. Az előadás-sorozatra egyébként alkalmanként egy-egy régebbi diákom, például ifj. Bertényi Iván és Ablonczy Balázs is bejárt. Bethlennel kapcsolatos kutatásaim révén, aki tagja volt a békedelegációnak, és az erdélyi kérdésben kifejezetten nagyon aktív volt, a téma nem volt teljesen ismeretlen számomra. Elég sok addig felhasználatlan anyaggal rendelkeztem mind a hazai, mind a külföldi – párizsi, londoni és washingtoni – levéltárakból. Úgyhogy 2001 januárjában le is adtam a kéziratot, s az – Sebők László térképvázlataival – még ugyanabban az évben meg is jelent. Azóta több kiadást ért meg, az Osirisnál azt hiszem összesen hármat, s ez év elején kiadta új kiadóm, a Helikon is. Az eredeti szöveghez ebben hat fontos dokumentumot, illetve dokumentumrészletet is csatoltam. A magyar kiadások mellett a munka megjelent angolul (2002), németül (2005) és szlovákul (2006).

Manapság is gyakoriak a Trianonra adott mitikus, végletesen leegyszerűsített és egytényezős magyarázatok, a történelmi események viszont soha nem egyetlenegy tényezőre vezethetők vissza. Száz év távlatából hogyan látja, milyen okok vezettek a békeszerződéshez?

Nemcsak én, hanem a történészek túlnyomó többsége is úgy látja, hogy a Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását több tényező találkozása idézte elő. Elsőnek és alapvetőnek a birodalom, illetve Magyarország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségi elitek elégedetlenkedése tekinthető. Második fontos oknak a birodalom déli és keleti határai mentén újonnan, a 19. század második felében létrejött államok – Olaszország, Szerbia és Románia – irredenta politikáját tarthatjuk. Döntő súllyal estek latba a háborúból győztesként kikerült nagyhatalmak érdekei, illetve stratégiai megfontolásai is, amelyek szintén a nemzetállami átalakulás irányába mutattak. S végül nem hagyhatjuk említés nélkül a háborút követő hónapok kaotikus magyar viszonyait sem, amelyek paralizálták a magyar államhatalmat, és sokáig lehetetlenné tették, hogy a magyar békedelegáció kiutazzon Párizsba, a békekonferencia színhelyére.

Ezek között a hosszabb vagy rövidebb távon ható tényezők súlya közt vannak különbségek? A békecsinálók szemében mi nyomott/nyomhatott a legtöbbet a latban?

Hosszú távon legfontosabbnak a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság soknemzetiségű jellegét tartom. A döntéshozókat azonban a saját stratégiai érdekeik motiválták leginkább. A Habsburg Birodalom dezintegrálását az ellenséges nagyhatalmak közül mindenekelőtt Oroszország támogatta. A nyugati antanthatalmak hadicéljai között viszont eleinte nem szerepelt új és független nemzetállamok kialakítása Kelet-Közép-Európában. Ez a nemzetállami törekvésekkel szembeni közömbösség 1916-tól fokozatosan mérséklődött, majd 1918-ban átadta helyét a nemzeti önrendelkezés elve melletti harcos elkötelezettségnek. Mi volt e változás oka? Az első fontos ösztönzést az 1915-től szellőztetett német Mitteleuropa-tervek keltette félelem, nevezetesen a Rajnától a Dnyeperig és a Fekete-tengerig terjedő német–osztrák–magyar ellenőrzés alatt álló „nagytér” körvonalazódása adta. Az emigráns délszláv, cseh és lengyel politikusok, valamint brit és francia támogatóik ezt a kontinentális német hegemónia kialakulásának bizonyítékaként kezelték.

Ehhez járult a második orosz forradalom, illetve a breszt-litovszki békekötés 1918 márciusában. A nyugati szövetségesek ezzel a békével egyrészt elveszítették legfontosabb keleti partnerüket, másrészt a valóságban is körvonalazódtak a Dnyeperig terjedő informális német birodalom kontúrjai. Kedvezőtlenül hatott a IV. Károllyal folytatott különbéke-tárgyalások botrányos zátonyra futása is 1918 áprilisában. Károlyt ez megalázó és Berlinnel szemben az addigiaknál is kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. Ez tükröződött a Monarchia és Németország közötti szoros gazdasági, politikai és katonai együttműködést előíró spai egyezményben, amelyet 1918. május 15-én írtak alá. Ez utóbbi két eseményt Londonban, Párizsban és Washingtonban egyaránt úgy értelmezték, hogy a Monarchia immár végérvényesen Németország járszalagjára került, és semmiképpen sem lesz képes betölteni  azt a kiegyensúlyozó szerepet, amelyre sokan még 1916–1917-ben is alkalmasnak vélték. 1918 tavaszától az antanthatalmak politikusai ezért többé már nem arról vitatkoztak, hogy megmarad-e a Monarchia vagy sem, hanem arról, hol húzódjanak a birodalom helyén létrejövő új államok határai.

Akkor és azóta is a hazai közvélemény előszeretettel keres a történtekért kárhoztatható személyes felelősöket. Közöttük van Tisza István, Károlyi Mihály, Linder Béla, a Népköztársaság rövid életű hadügyminisztere, de a Magyarországi Tanácsköztársaság külügyi népbiztosa, Kun Béla is gyakran előkerül Trianon „okozói” között. Vannak-e személyes felelősei a történteknek? Hol húzódik az állami és a személyi (politikusi) felelősség határa?

A bűnbakkeresés minden katasztrófa utáni helyzet mentális jellemzője. A mohácsi vereséget sokáig az erdélyi vajda, Szapolyai János tudatos késésével magyarázták, míg Majtényt Károlyi Sándor, Világost pedig Görgey árulásával. Az 1918–19-es forradalmakat közvetlenül követő évek diskurzusában a hatalomra került konzervatív és jobboldali radikális erők reprezentánsainak hasonló típusú értelmezései domináltak. Ezek közül Tormay Cécile naplóként prezentált visszaemlékezése (Bujdosó könyv), Bangha Béla politikai programadásának (Magyarország újjáépítése és a kereszténység) történeti bevezetője, valamint Szekfű Gyula nagy ívű történetpolitikai eszmefuttatása (Három nemzedék) gyakorolta a legnagyobb hatást. Ez a három 1920-as értelmezés jelentős mértékben különbözött. A lényegben azonban egyezett a véleményük: mindhárman belső okokkal indokolták a történteket, s e belső okok közül a bűnbakká tett zsidóság és szövetségeseik, „a szabadkőművesek, a szocialisták, a feministák és a galileisták” „destruktív” törekvéseinek tulajdonították a legnagyobb jelentőséget.
A két forradalom vezetői és hívei ugyanakkor módszeresen igyekeztek elhárítani magukról a Trianon miatt nekik tulajdonított felelősséget. Annál erőteljesebben hangoztatták a háború alatti és előtti „korhadt” és „reakciós” társadalmi-politikai rend, valamint a problémák adekvát kezelésére képtelen, 1918 előtti kormánypolitika felelősségét. Károlyi Mihályt ugyanakkor olyan tragikus hősként láttatták, aki a reménytelen helyzetben mindössze kármentésre vállalkozhatott.

Az 1920-as évek első felének jobb- és baloldali Trianon-diskurzusában tehát két olyan történelemkép körvonalazódott, amelyek tartalmilag diametrálisan szemben álltak egymással. Formai szempontból viszont nagyon is hasonlítottak, mondhatjuk: egymás tükörképei voltak. Hasonlóságuk abban állt, hogy mindkét megközelítés kizárólag belső okokra vezette vissza a történteket, s ezeket prezentálva előszeretettel élt a politikai ellenfelet bűnbakká stilizáló felelősségáthárítás mechanizmusaival. Azt a rosszat, amit az egyik fél szemében a „zsidók”, „szabadkőművesek” és Károlyi Mihály szimbolizáltak, a másikéban a „reakciós régi rend”, a „földbirtokos oligarchák” és Tisza István személyesítették meg. A tágabb értelemben vett külpolitikai dimenzió, vagyis a győztes nagyhatalmak érdekvezérelt politikája hiányzott a szempontjaik közül. Ezt a nyilvánvaló fogyatékosságot igyekezett pótolni Horváth Jenő diplomáciatörténész, egyetemi magántanár, aki az 1920-as évek közepétől megjelenő munkáiban elsőként vállalkozott a döntés nemzetközi meghatározottságának vizsgálatára.

A nemzetállami átalakulás feltartóztathatatlanságának, s ennyiben Trianon elkerülhetetlenségének tézisét részletesebb formában a német népiségtörténet szempontjait adaptáló magyar történetírók és politikai gondolkodók fejtették ki az 1930-as években. Ennek egyik első szószólója Asztalos Miklós, az 1925-ben alakult Bartha Miklós Társaság egyik elnöke volt. A magyarországi nemzetiségi kérdés történetét ismertető 1934-es kismonográfiájában Asztalos feltételezte, hogy semmiféle nemzetiségi politika „sem lett volna alkalmas arra, hogy a bekövetkezendőket feltartóztassa”. „A nemzetiségek már tisztában voltak céljukkal, mely mindenütt az volt, hogy az általuk lakott területen a saját nemzeti nyelvük érvényesüljön, s hogy teljes tömegükben politikai jogokat nyerjenek.” A felbomlás tehát nem politikai hibák, hanem a nemzetiségi lakosság politikai törekvéseinek hosszabb távon elkerülhetetlen következménye volt. Az egyetlen dolog, amit a magyar kormánypolitikának tennie lehetett és kellett volna – hangsúlyozta Asztalos –, a magyarság megerősítése, vagyis egy olyan preventív nemzetvédelmi politika lett volna, amely telepítéssel és célzott állami támogatásokkal „megvédte volna a veszélyeztetett területek magyarságát”. Asztalossal egyidejűleg Németh László is hangot adott hasonló véleményének. Szekfű Gyulával vitatkozva egyik 1934-es írásában evidenciaként fogalmazta meg, hogy „A Habsburg-monarchiát a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét; mihelyt nemzetiségeinket ez a 19. századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség”. Asztalossal és Németh Lászlóval egyezően értelmezte Trianon okait Szabó István levéltáros, 1943-tól a debreceni egyetem történészprofesszora is 1941-es népiségtörténeti összefoglalásában (A magyarság életrajza).

Kinek van igaza?  Véleményem szerint azoknak, akik a felbomlást alapvetően nem szubjektív, hanem objektív tényezőkkel magyarázzák. Persze elképzelhető, hogy egy határozottabb és bölcsebb magyar politika eredményesebb lehetett volna, és részkérdésekben talán sikerülhetett volna jobb feltételeket elérni azoknál, mint amelyekben az 1919 januárjától ülésező békekonferencia 1919 nyarára Párizsban megállapított. Alapvetően mást azonban – bármennyire nehéz is ezt tudomásul venni – nem.

Manapság újra felerősödtek azok a hangok, amelyek szerződés helyett diktátumot emlegetnek. Ön hogy nevezné: valójában békeszerződés vagy békediktátum volt az, amit a magyar békedelegáció 1920. június 4-én a versailles-i kastélykert Nagy Trianon-palotájában aláírt?

Semmi kifogásom az ellen, ha valaki diktátumnak nevezi, miután a magyar felet érdemben valóban nem kérdezték meg. A Magyar Törvénytárba mégsem diktátumként, hanem békeszerződésként cikkelyezték be. Következésképpen ez a hivatalos neve. Ezért a professzionális történészek a két világháború között is így nevezték, és én is így nevezem. Ebben semmiféle politikai megfontolás vagy megfelelési kényszer nem vezérel. Ha diktátumnak nevezném, akkor úgy járnék el, mint a szlovák és a román kollégák többsége, akik az első és a második bécsi döntést nevezik diktátumnak. És ez legalább annyira indokolt, mint a trianoni békeszerződést diktátumnak nevezni. Ugyanis a nagyhatalmak 1938-ban és 1940-ben is az érdekelt felek meghallgatása nélkül döntöttek. Csak akkor számunkra előnyösen, 1920-ban pedig hátrányosan. Ha a történetírás tudománynak tekinti magát, akkor egyforma mércével kell mérnie. Ha ezek döntések, akkor az békeszerződés, ha az diktátum, akkor ezek is diktátumok.

A múlt század elején az Osztrák–Magyar Monarchia komoly európai tényezőnek számító középhatalom volt, 1920-ra viszont jelentőségét vesztett kisállammá vált. A háború ellenére a diplomáciában miért nem maradtak befolyásos barátaink, akik mérsékelhették volna a szerződés drákói szigorúságát?

A vesztes államok közé tartoztunk. A békeszerződéseknek az a természetük, hogy feltételeiket a győztesek diktálják. Akikkel együtt harcoltunk, akik tehát a „barátaink” voltak – Németország, Bulgária, Törökország –, azok ugyanúgy hiányoztak a tárgyalásokról, mint mi. Ennek ellenére jól kimutatható, hogy az utódállamok mértéktelen követeléseit a nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok, valamint Nagy-Britannia és Olaszország – mérsékelni próbálták, és esetenként nem is sikertelenül. Ha a románok, cseh-szlovákok és délszlávok minden velünk szembeni követelése teljesült volna, akkor Magyarország még kisebb lenne, a mainak mintegy kétharmada.

A békeszerződés aláírására a háborús vereség, a katonai és jóval ritkábban emlegetett gazdasági összeomlás, az elharapódzó háború utáni erőszakhullámok és számtalan komoly személyes egzisztenciavesztés és életszínvonal-csökkenést követően került sor. Ennyi csapás és megpróbáltatás után hogyan élte meg a magyar társadalom Trianont? És bele lehet-e törődni egy ilyen trauma bekövetkeztébe?

Koós Károly, a két világháború közötti transzilván gondolat egyik kiemelkedő képviselője az 1918–1920-as hiábavaló erőfeszítések után 1920 szilveszterén így válaszolt erre a kérdésre: „A régi Magyarország nincs többé számunkra […]. Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az. Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Bibó István, az egykori demokratikus ellenzék idolja pedig 1946-ban, az új békeszerződés aláírása előtt így: „A békeszerződés rövid időn belül meglesz, és ettől kezdve számunkra adottság lesz: egyszer meg kell mondanunk a véleményünket róla, de ezzel azután ezt a témát zárjuk is le. […] Nekünk tehát az a dolgunk, hogy fenntartás nélkül berendezkedjünk erre a békeszerződésre mind fizikailag, mind lelkileg. Fenntartásunk egy ponton lehet: abban, hogy a határokon túli magyarság sorsával szemben nem válhatunk közömbössé.” S végül egy 2001-es idézet akkori külügyi államtitkárunktól, Németh Zsolttól: „Mi egy európai tündérkertben gondolkodunk. Egy olyan Európában, amelynek célja, hogy polgárai elégedettek legyenek: nemzetiségüktől függetlenül érezzék jól magukat szülőföldjükön. Ez nem magyar ötlet, ezt hívják a polgárok Európájának. Ebből a gondolatból származik az európai integráció. […] A mi célunk egy olyan európai tündérkert, amelynek polgára lesz minden magyar, aki a szülőföldjén él. Az erdélyi magyar is, a vajdasági magyar is, a kárpátaljai magyar is.” – Természetesen lehet fegyverkezni és egy vagy több nagyhatalom támogatásában bízva ismét határrevízióra törekedni is, amint ez egy 2018 nyarán, a kormánylapban közölt interjúban elhangzott. Én azonban ezt, tartsanak bár defetistának vagy hazaárulónak, kalandorságnak vélem.

Mára már az Ön tollából született ismeretterjesztő kötet Trianonról, kiadták a békeszerződés legfontosabb francia, olasz, amerikai, román és brit dokumentumait, és Ablonczy Balázs külön könyvet szentelt a Trianonhoz köthető legendáknak is. Aki tehát szeretné megismerni Trianont – az ide vezető utat és mindazt, amivel a béke járt –, az mostanra biztos fogódzókhoz nyúlhat. Mégis, úgy tűnik, hogy mára a Trianonnal kapcsolatos tájékozatlanság alig csökkent valamit. Mintha az elérhető források ellenére az általános tudás nem nőne. Érzékel-e ilyet, és van-e ebben a történészeknek felelősségük?

A szociológiai felmérések és az én egyéni tapasztalataim is azt mutatják, hogy az átlagmagyar tudása Trianonról és következményeiről meglehetősen hézagos. Az új évezred elején végzett kutatás szerint a felnőtt lakosságnak például alig 30%-a tudja, hogy a trianoni békeszerződést 1920-ban írták alá. Azt is csak mintegy 30% találja el, hogy az országterület a korábbi egyharmadára zsugorodott. A jobboldali beállítottságúak jellemzően túl-, a baloldaliak alulbecsülik a területveszteség mértékét. Ha pedig az etnikai arányokat firtatjuk az egyes elcsatolt régiókban, akkor teljes a tanácstalanság. Sokan hiszik, hogy Erdélyben és olyan nagyvárosokban, mint Kolozsvár vagy Nagyvárad, még ma is magyarok alkotják a többséget. Azt pedig, hogy az utolsó román népszámlálás szerint Erdély lakosságának csak 18, Kolozsvárnak kevesebb mint 20, s Nagyváradnak is csak 23%-a volt magyar, hitetlenkedve fogadják. Így aztán nem csoda, hogy sokan fogékonyak a különböző délibábos jövőképekre, és ultima rációként olyan feltételezésekbe menekülnek, amelyek valószínűsége a nullával egyenlő. Hallottam már azt is, hogy saját erőből foglaljuk vissza az elcsatolt területeket (előbb gazdaságilag, majd politikailag), azt is, hogy külső támogatással katonailag, s azt is, hogy a demográfiai trendeket megváltoztatva belátható időn belül ismét mi kerülünk majd többségbe. De leginkább az a nem túlságosan cizellált „bölcsesség” lepett meg, amely szerint: a történelemben minden lehetséges.

Az ismert egyiptológus és vallástörténész, Jan Assmann definícióját alkalmazva – aki a kulturális emlékezet természetével is foglalkozott – a történészek előszeretettel beszélnek egy-egy történelmi esemény „meleg” vagy „hideg” társadalmi emlékezetéről. Előbbi az, amikor az esemény bekövetkezte még túlságosan közeli, az általa okozott hatások még sokkal inkább kézzelfoghatók, az emléke pedig élő – utóbbinál viszont már rendelkezésre áll a jótékony történelmi távlat, hogy a kiváltott érzelmi indulat nyugvópontra jusson, és a történtek értelmezése elszakadjon a résztvevő szubjektív értelmezésétől és élményanyagától. Mikor lehet Trianon a „hideg emlékezet” része, és lehet-e valamikor egyáltalán?

Assmann háromgenerációnyi időre, tehát 90–100 évre teszi a kommunikatív emlékezet átalakulását kulturálissá. Vagyis innentől kezdve nem a család és a társadalmi környezet, hanem az iskolai tananyagok s az állami emlékezetpolitika a meghatározó. Trianonnal azonban más a helyzet. És ennek nemcsak a magyar állami politika és emlékezetpolitika az oka, hanem a szomszéd országokban élő magyarok tényleges gondjai és az a negatív megkülönböztetés, amit sokuknak nap mint nap meg kell élniük. Az a bizonyos „tündérkert”, amelyről Németh Zsolt beszélt közel 20 éve, sajnos a mai napig nem valósult meg, és úgy tűnik, hogy belátható időn belül nem is fog. Trianon ezért valóban „velünk élő történelem”, vagy ahogy a franciák mondják: „passé qui ne passe pas”.

Az 1989–90-es rendszerváltás óta, amióta a tudomány és a közélet végképp megszabadult a politikailag motivált beszédmódtól és elvárt értelmezési sémáktól, több évfordulója is volt már Trianonnak. Mire lehet jó a mostani kerek, százéves évforduló, és vár-e valamit tőle?

Azt hiszem, nincs igaza, amikor azt mondja, hogy a rendszerváltozás óta a tudomány és a közélet megszabadult a politikailag motivált beszédmódtól. Amíg politikusok mondják meg, hogy ki a nagy államférfi és ki nem, hogy a magyarok kitől származnak és milyen eredetű a nyelvük, hogy Trianont békeszerződésnek vagy diktátumnak kell-e nevezni, hogy milyen volt a magyar nemzetiségpolitika a 19. században, s hogy mekkora volt a gazdasági fejlődés üteme az egyes korszakokban, addig erről szó sem lehet. Én inkább úgy jellemezném a helyzetet, hogy a professzionális szaktörténetírás régi műhelyei mellett az elmúlt években kialakult a politika által közvetlenül vezérelt múltfeldolgozás alternatív intézményrendszere. A szaktörténetírás a 100. évforduló alkalmából már eddig is számos értékes kiadvánnyal rukkolt elő, és amennyire tudom, még fog is. Azt, hogy az emlékezetpolitika konyháján mit főznek, nem tudom.

A nemzeti radikális jobboldal ismert „megmondóembere” Drábik János. Az ő rendre leleplezőnek beharangozott, pár hónappal ezelőtti előadását Trianonról „és egyéb titkokról Magyarországon” a YouTube-on 56 ezren látták, az Ön nagyjából azonos időben ugyanezen portálra került előadását az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáról pedig 5 ezren. Ennek az aránytalanságnak a fényében nem érzi néha úgy, hogy a történelmi ismeretterjesztés, az írás és a tudományos kutatás haszontalan?Sokan ugyanis mintha egész más szempontoktól vezérelve választanák ki a nekik tetsző narratívát. Hogyan lehetne a szaktudományos történeti ismeretterjesztés a 21. században sikeresebb, mint amilyennek ma néha tűnik?

A pornófilmeket is többen nézik, mint Az ember tragédiáját. Ami azonban nem jelenti azt, hogy Madách drámája értéktelenebb lenne bármelyik két- vagy többszereplős mechanikus nemi aktus néhány perces látványánál. Egyébként elégedett vagyok a nézettségemmel, ismertségemmel és könyveim eladott példányszámával. Ha nincs a koronajárvány, 2020 áprilisától mostanáig annyi meghívásnak kellett volna eleget tennem az ország határain belül és kívül, hogy csak mutatóba láttak volna otthon. Szerintem néhány kollégám, például Ablonczy Balázs vagy a felvidékiek közül Simon Attila ugyanezt mondaná, ha megkérdeznék. Úgyhogy a helyzet szerintem nem olyan rossz, mint amilyennek esetleg látszik. Az internet sok szempontból csalóka mutató, és persze manipulálható.

Többször találkozni azzal, hogy az átlagolvasók alig tudnak különbséget tenni a történelmi eseményekkel kapcsolatban megszólaló „szakemberek” hitelessége között. Talán nem is várható el, hogy a történelem iránt érdeklődő minden esetben utánajárjon annak, ki is az, akit elhívtak előadni, vagy akinek a szövegét olvassa. Ráadásul gyakran azt is tapasztalják, hogy a történészek tábora is megosztott: ugyanazon témáról ellentétes és gyakran szubjektív megközelítéseket találnak. Hol húzódik a propaganda, az irányított emlékezetpolitika és a tudomány határa? De kérdezhetném úgy is: mi különbözteti meg az ideológust és az emlékezetpolitikust a történésztől?

Erre nem túl bonyolult a válasz. A történész az igazság megismerésére törekszik, bármilyen is az ideológiai beállítottsága, az ideológus viszont mindig politikai céloknak megfelelően használja a múltat. A kutatástechnikai eljárások és a feldolgozás módszertanának lényegi azonossága, valamint az ennek ellenére is eltérő értelmezések állandó mérlegelése és korrigálása szakmai fórumokon a legvitatottabb történeti problémák esetében is lehetővé teszi a konszenzuális álláspontok kialakulását. Ez még Trianon kérdésében is így van. A témával szakszerűen foglalkozó kutatók körében egyáltalán nem zajlanak késhegyre menő viták. Ellenkezőleg, a lényeges kérdésekben valamennyien egyetértenek, legfeljebb a hangsúlyokat teszik máshová. A public history új formájával, az internettel és a különböző elektronikus adatbázisokkal természetesen más a helyzet. Az internet támogatja, de legalábbis eltűri a rejtett jelenlétet és az anonim véleményalkotást, amely természetesen kérdésessé teszi a hitelességét. A történésznek forrásokkal kell alátámasztania állításait. Az úgynevezett csevegőportálokkal szemben ez az igény természetesen fel sem merül, ezért ezeken tárgyilagos hozzászólások mellett gyakran a legképtelenebb állításokkal lehet találkozni. A felhasználók jelentős része ugyanakkor nem rendelkezik olyan kulturális háttérrel, amely képessé tehetné őket az egymással gyakran homlokegyenest ellentétes információk közötti eligazodásra, az igaz, a valószínű, a lehetséges és a hamis megkülönböztetésére. Ez korunk nagy kihívása, amelyre még nem született meg az adekvát válasz.

Ahhoz, hogy egy történelmi esemény a helyére kerüljön és reálisan lehessen megítélni, sokszor évtizedekre vagy évszázadokra van szükség. Ma mintha ez kevésbé látszódna, mint akár húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Tudom, hogy mi sem áll Öntől távolabb, mint a jóslás, mégis megkérdezem: mikor kerülhet helyére és válhat reálisan kezelhető történeti problémává – tulajdonképpen múlttá – a békeszerződés?

Ez nagyon sok tényezőtől függ. A legfontosabbak: az Európai Unió jövője, a nemzetközi szervezetek hozzáállása a kisebbségi kérdéshez, a szomszéd országok és Magyarország politikája, a magyar kisebbségek magatartása. Mindegyik végén nagy kérdőjel, úgyhogy nem tudom a választ.

Ön mit fog csinálni június 4-én?

Reggel 7.15-kor interjút adok a Mária rádiónak Trianonról. Utána a Nemzetvédelmi Egyetemre kellett volna mennem előadást tartani egy Trianon-konferencián. A vírushelyzet miatt ez elmarad. Úgyhogy napközben szabad leszek; valószínűleg a napilapokat és az internetes portálokat fogom szemlézni. Este az ATV Trianon műsorában fognak interjúvolni. 5-én délelőtt Zalaszentgrótra indulok, ahol ugyancsak Trianonról tartok előadást – természetesen az egészségügyi előírások maximális betartásával.

Bödők Gergely
Történész, a Clio Intézet társügyvezetője