A tojás meg a héja

Húsvét előtt, amikor a gyerekeim még kisebbek voltak, minden évben rengeteg rántottát ettünk. A tojásfestés miatt, amit inkább a magunk örömére, mintsem ajándékozási célból műveltünk. A gömbölydedebb és a hegyesebb végükön kilyukasztott tojásokat rendszerint én fújtam ki, tartalmuk egy jókora tálba került, s mivel addigra már mindegyikünk csak festeni szeretett volna, maradt a legegyszerűbb és leggyorsabban elkészíthető tojásétel. Amíg a fiam a rántottának valót kevergette, a leányom apró kockákra nyírt egy régi mosogatószivacsot, s egy-egy kis szivacskockát szúrt a kamrából előhalászott hurkapálcikákra. Arra húztuk a kifújt tojáshéjakat, a festéshez és a száradáshoz. Különleges matériák helyett vízfestéket és temperát használtunk, a fiam tao-jelekkel, misztikumba hajló graffiti alakokkal díszítette a sajátjait, a lányom Tojás nénit, nyuszi fejű tojást, margarétákat és levélmotívumokat festett, jómagam inkább csak alapoztam, vagy pöttyöket raktam fel, azt lehet a legkevésbé elrontani. A munka félidejében aztán jóízűen megettük az olajon, vöröshagymán sütött rántottát... Alighanem ez az az étel, melynek elkészítését az elsők között tanulja meg az ember gyereke, és ugye a „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” rafinált problematikája is ott van a játékos találós kérdések, s a mélyenszántó filozófiai oknyomozás közti határesetek élmezőnyében. Az én gyermekkoromban legalábbis mindig tojás- és tyúkpárti táborra szakadt az osztály, ha az örök kérdés felvetődött... Azon, hogy a húsvéti tojást a nyuszi tojja, már a nagycsoportos óvodások is megértően kuncogtak: „Hogyhogy szegény óvó nénit még nem világosította fel senki?” Faluhelyen ugyanis rendre az aprónépet bújtatták friss tojás után kutakodni a tyúkólba. És mert még nem mértek koleszterinszintet, a tojás tavasztól őszig népeledelnek számított, főzve és rántva, köménymagos levesbe ütve, piskótatésztába és más finomságokba keverve, nem is beszélve a rántott hús vagy az egyszerű kenyérke bundájáról. Ez utóbbi volt az egyik kedvencem, de a tükörtojás, a százféleképpen elkészített rántotta, és a friss fejes salátával tálalt tojásos nokedli is mindmáig a fenséges eledelek közé tartozik. Tojásügyben egyetlen meglepetés ért, amikor – úgy tízéves lehettem – a szüleimmel hosszabb túrára indultunk Morvaországba. Az egyik csípősebb reggelen a forró tea és a vajas pirítós mellé valami szokatlan dolgot tettek elénk: stampedliba gyömöszölt tojást, héjastól. Körülnéztem a szálloda éttermében, de az összes vendég ugyanazt kapta. Láttam, hogy buzgón ütögetik egy kiskanállal, s rögtön a mórickás vicc poénja jutott eszembe, hogy a csőrét is muszáj-e megenni?! Ó, te jó ég! Ha ebben is benne a kiscsirke...! A gyomrom azonnal tiltakozni kezdett, elzöldültem, émelyegtem, s csak szorongattam a saját kiskanalamat. Meg sem láttam, hogy a szüleim mihez kezdenek a „romlott” tojással, de mert mindig is az volt a panasz, hogy mennyire rossz evő vagyok, hát vettem egy jókora levegőt, és amúgy lendületből odacsaptam a boldogtalan tojáskára. Hogy az a szegény csibe mihamarabb kiszabadulhasson. Csakhogy izgalmamban rosszul céloztam, és a teteje helyett oldalba találtam az étket, pontosabban a stampedlit. Az úgy dőlt le délceg talpáról, mint Déva vára, az abrosz lágy tojássárgájában úszott, a tojáshéj pedig jórészt (a szilánkosra törött porcelánnal együtt) anyukám halványkék blúzán landolt. Kiscsirke persze sehol. Könnyeimet nyelve rágtam a pirítóst, miközben apukám némileg emelt hangon elmagyarázta, hogy mire szolgál az ilyen tojástartó, és egyáltalán, ha nem értek valamit, miért nem kérdezek, mielőtt nekiállok szétverni a terítéket. Lehet, hogy azóta vannak komplexusaim, amikor nagyritkán elegánsabb helyen ülök asztalhoz, vagy állófogadásra vagyok hivatalos. A táskámban mindenesetre ott a kisbicska, és ha a kínálat háromnál többféle evőeszközből áll, kiválasztok egy ismerős formájú villát, és nyitom a bicsakomat. De „csukott” tojást – pláne kiskanállal – azóta sem ettem, kizárólag odahaza, ha én főzöm meg, és én bontom le a héját. Lehet, hogy nem túl elegáns, viszont csőrbiztos. Már amennyire valami biztos lehet ebben az életet alapvetően sárgájában és fehérjében hordozó világban.