A termény él, lélegzik

Ismeretes, hogy a gabonafélék tárolására a legmegfelelőbb a 13-14 százalékos nedvességtartalom, ekkor nagy tömegben melegedés és egyéb romlás nélkül biztonságosan tárolhatók. A magtár hőfokának 14 fokosnak kell lennie, s legjobb ha a páratartalom is 50 százalék körüli értékeket mutat.

A kukorica esetében szükség van a termény szárítására. Ha ugyanis szárítás nélkül kerülne a zsákba vagy a tárolóba, befülledne és megpenészedne. A betakarított termény ugyanis a raktárba kerülve tovább él, lélegzik. A légzés során a szénhidrátok vízre és szénsavra bomlanak, miközben hő is fejlődik. Az így képződött meleg és nedvesség viszont fokozza a légzési folyamatot, tehát kölcsönösen hatnak egymásra.

Nálunk mesterséges szárítással vonják el e vizet a termény felületéről, így általában a nedvességtartalmának a felét elveszti. Az anyag belsejében végbemenő nedvességmozgást belső nedvességdiffúziónak nevezik, lényege, hogy a nedvesség a termény belső részeiből kifelé mozog, mindaddig, amíg a koncentráció minden pontjában ki nem egyenlítődik.

A szemes gabonák szárítási hőmérséklete a takarmánygabona esetében 110 – 130 fok, ilyenkor a termény 60-70 fokra melegedik fel. Vetőmagok esetében ezek az értékek 55 – 75 fok és 40 – 45 fok (ez a mag hőmérséklete) között mozognak. A mesterséges szárítás helyett régebben azt a módszert is alkalmazták. amellyel az energiaigényes szárítást a termesztett fajták megfelelő társításával próbálták meg kiküszöbölni. Ennek lényege, hogy egy parcellába egymás mellé korai és későn érő fajtákat vetettek, s ősszel együtt takarították be és együtt is tárolták őket. A korai kukorica már túlságosan is szárazon került a raktárba, de ott mintegy nedvességelvonóként működött a vele együtt tárolt későbbi érésű s ezáltal nedvesebb kukoricával szemben, így a két fajtát általában kiegyenlített nedvességtartalom mellett tárolhatták. (sz)