Nemrég feleségemmel egy közeli hozzátartozónk temetésére mentünk. Ámulatomra, elég szépen összejöttünk. Azért ámulatomra, mivel az elhunytat kevésbé szerették. Pedig számomra igazi nagy egyéniség volt, s aki közelebbről is megismerhette, az szintén így érezhetett.
A temetésen
– Te, képzeld, tegnap babfőzeléket főztem, a férjem hazajött a munkából, még csak meg sem kóstolta – szólalt meg az egyik hölgy. – Ma az egészet úgy, ahogy volt, kiöntöttem. Azt mondta, húst, húst szeretnék enni. Húst? Ki bírja ezt anyagilag? De hiába bármily szó, rám se hallgatott, kész bolondokháza.
– Nálunk sem minden fenékig tejföl – szólalt meg a másik, s a hangja remegett az izgalomtól.
– A férjem... a férjemnek szeretője van.
– Nem mondod!
– Úgy biz’, de mondom.
– Honnan tudod? – kérdezte az előző hang, mely kicsit ércesebb s ez alapján ítélve talán idősebb is volt.
– A levélből – jött a válasz.
– Milyen levélből? Kérlek, beszélj értelmesebben.
– Hát a levélből – szólt a fiatalabbik, a remegő hangú –, melyet a kabátja zsebében találtam.
– Te, Julis! Te találtál egy levelet a férjed kabátja zsebében?
Na szépen vagyunk, gondoltam magamban, az egyiknek már a nevét is tudom.
– Igen – felelte Julis.
– Mi volt benne?
– Drága Ferikém – így szólt a levél –, ha ma este eljössz, megbeszélhetjük a tegnap estét. Fáj, hogy haraggal mentél el. Még mindig szeretlek és ígérem, többé nem zaklatlak, hogy válj el. A te mucikád, Piri
– A te mucikád, Piri? A szemtelenje, a kis k. És ismered?
– Honnét a fenéből ismerném? De majd megtudom én, istenuccse, ellátom a baját. Talán a munkahelyén jöttek össze, tudod, Feri a városban dolgozik.
Ahogy így hallgattam őket, s néztem az előttem fekvő koporsót, a két dolog mintha nem volna összhangban. Istenem, milyen fura az élet, a halál és az élet játéka egyszerre elevenedik meg előttem. Úgy éreztem, nincs az a pénz, az a hatalom, mely most rábírna, hogy megforduljak és rendre utasítsam őket.
Felfordult a világ. Az emberek még az ilyen szent helyre is magukkal hozzák gondjaikat. Hol az illem? Hol van az együttérzés? Hol van a szeretet, a kegyelet? Ez már mind a múlté? A régiekben még volt tisztelet, tudták, mikor kell „élni”, mikor elmélyülni. Ma, ahogy figyelem az embereket, többnyire nem élnek, csak léteznek, és ez óriási különbség. Mert csak ki élt, nyugodhat békében, aki létezik, az csupán megszűnik létezni.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.