Nagyon megörültem, amikor Prágában a Károly híd tövében megpillantottam az üres padot. Mert vágytam arra, hogy a hosszúra nyúlt séta után végre nekidőljek a pad támlájának, s lehunyt szemmel élvezzem a lebukó nap kissé foghíjas melegét. Ám a padot nemcsak én néztem ki és céloztam meg, valahonnan egy pár is előbukkant.
A szerelem szerencsére nem korfüggő
Korombeliek lehettek, túl az ötvenen, mégis: a fiatalságuk varázsa legyintett meg. Talán az, ahogy a nő, amint helyet foglalt, kezét a férfi tenyerébe csúsztatta, s ősz fejét a vállára hajtotta. Hosszan, némán nézték a Moldva áramlását, majd a férfi megszólalt. Magyarul. – Azt fogod mondani, hogy ismétlem magam, mégis kikívánkozik belőlem. Szeretlek. Ma jobban mint tegnap, holnap pedig egészen biztosan jobban, mint ma – hallgattam bele a másnak szóló vallomásba. Hiába próbáltam nem oda nézni, szemem sarkából láttam, amint tenyerébe fogta párja arcát és csókolgatni kezdte. Előbb a szemét, a homlokát, majd a szájára tapadt. Nem zavarta, hogy ott ülök a pad másik végében, vagy hogy a járókelők arcán mosoly jelent meg a nem mindennapos látványtól. Amely, kár tagadni, lenyűgöző volt. Ki tudja, miért szoktunk el, mi korosabbak, az érzések e fajta kinyilvánításától? – nyilallt belém a fájdalmas felismerés, amely nyomban örömmé változott, hiszen éreztem: a mellettem ülők számára megszűnt a világ. – Egek, de jó veled – sóhajtotta a nő felocsúdva, lélegzethez jutva, önkéntelen mozdulattal a férfi kezét simogatva. Aztán hirtelen kuncogni kezdett. – Nem gondolod, életem, hogy világos nappal, de főleg ebben a korban nyilvánosan nem illik csókolózni? – kérdezte, majd sugárzó arccal hallgatta, amit a férfi kisfiús mosollyal arról győzködte, hogy a szerelem nem korfüggő, tehát a csókolózás igénye sem lehet az.
Elhallgattak, némán élvezték egymás közelségét. A férfi törte meg a csendet. – Figyeled, szívem, mekkora fecskeraj köröz a folyó felett? – mutatott a Moldva irányába, mire a nő prüszkölni kezdett a nevetéstől. – Drágám, bolond vagy, éppen olyan, mint iskolás korunkban – mondta fuldokolva –, hisz sirályok ezek, nem fecskék. Nézd csak testük nagyságát, a röptük is nehézkesebb – hadonászott. De a férfi csak erősködött, és miközben be kellett látnia, mekkorát tévedett, makacsul ragaszkodott a villás farkú fecskékhez. – Kérdezzük meg a járókelőktől – javasolta, s amikor látta, párja cseppet sem ellenkezik, gyorsan visszahőkölt. – Tudod, nem értenék, mit kérdezel – állította szíve hölgyének, s hogy maradásra bírja, csókolgatni kezdte a tenyerét. Majd rám sem hederítve, olyan szépeket mondott az ősz hajú, csillogó szemű nőnek, hogy még én is beleremegtem. Jobbnak láttam gyorsan lelépni, miközben eszembe jutott: vajon hogyan fogadnák, ha magyarul köszönnék el tőlük? Vajon nekem szegeznék-e a kérdést: fecskék, vagy sirályok röpködnek a folyó felett? Persze, nem adtam jelét annak, hogy bár akaratlanul, de kihallgattam őket. Távozóban motyogtam valami köszönésfélét, miközben ők egymással voltak elfoglalva.
Hogy mindez miért most jutott eszembe? Talán azért, mert a Duna-parton sétálva csupa morcos emberrel találkoztam, és hiányoltam a padon összebújó szerelmeseket. Aztán lenyűgözött a folyó felett köröző madarak látványa, és hirtelen nem tudtam eldönteni, fecskék-e vagy sirályok.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.