A régi idők még régebbi konyhái

Ennek oka az volt, hogy sokáig mostoha sorsot kapott, senki sem fordított rá figyelmet, ami arra vezethető vissza, hogy itt évszázadokon át szolgák tevékenykedtek, jól elkülönítve a lakóhely többi, szépen berendezett részétől. Ezek alól csak kevés kivételt ismerünk.

A szakértők többsége úgy tartja, hogy az ember egy sor szerencsés véletlennek köszönhetően kezdett el főzni.

Az ősember természetes megoldásokat keresett. Levelekbe burkolta vagy agyaggal borította az ételt, majd forró parázzsal teli gödörbe fektette. Gyakran sütötte nyárson táplálékát, megfőzte az állatok páncéljában, bendőjében, hólyagjában. Az első fazék csak egy jókora, közepén lyukas kő lehetett, melybe vizet töltöttek, és a tűzbe állítva az ételt, felforralhatták. A földművelő népek legfontosabb tápláléka a kenyér volt, melyet kovász nélkül készítettek, és egy lapos kövön sütöttek a tűz mellett.

Az ókori civilizációk korában a főzés már jóval több volt a létfenntartás puszta eszközénél. A fáraók asztalára édes tészták, pácolt hal, friss füge és más finomságok kerültek. A sót már tartósításra is használták.

A görögök tudtak bort és olívaolajat készíteni, de főzési módszereik kezdetlegesek voltak, mert életük jórészt a házfalakon kívül zajlott. A rómaiak változatos étrendje kifinomult ízlésről tanúskodik. Konyhájukon sokféle háztartási eszközt és nyersanyagot használtak. Ezzel a mai idők előfutárai. Az első római konyhák az átriumban kaptak helyet, ahol szabadon távozhatott a gőz, a füst. Később a konyhát egy elkülönített hátsó helyiségbe „száműzték”. A háztartási eszközeik között megtalálható a mozsár és a mozsártörő éppúgy, mint az almacsutkázó. Ők fedezték fel a vízfürdő elvét és a hatalmas párolóedényt, melybe különböző edényeket állítottak, hogy az ízek ne keveredjenek egymással főzés közben. Legfontosabb tárolóedényük a cserépamfora volt, melynek csúcsos végét a földbe szúrták, mikor a bort vagy az olajat beleöntötték. (i)

Mióta használunk szalvétát?

Az 1450-es esztendőkben vezették be a vászonból szőtt szalvéta használatát. Addig mindenki a földig érő abroszba törülközött; mivel pedig ujjaikkal ettek, minden fogás után abroszt kellett váltani. Divatba kerülve a szalvéta előbb a gyermeknek nyakába terül, a felnőtteknek pedig a térdére. De ez nem minden nemzet gyakorlatában egyforma. ĺgy például az angolok, spanyolok, hollandok, akik egy időben széles, kikeményített, fodros, kerek gallért viseltek, étkezés közben a nyakukba szalvétát gyűrtek, hogy kezükkel a szájukig vitt étel a gallért be ne piszkítsa. Egyébként a szalvéta megjelenése újabb illemszabályt szült: 1500-ban illetlennek tartják, ha valaki az orrát törüli belé.

Ez persze a vászon asztalkendő története. A papírszalvéta születési évét, első alkalmazójának nevét nem sikerült kinyomozni. Egyik forrásmunka szerint 1893-ban „nem ritkák már a papíros asztalkendők” sem. Ennek alapján talán nem sokat tévedünk, ha megjelenését és használatának általánosabb elterjedését a 19. század második felére tesszük. (KK)