A régi Európa istennői

A nyugati civilizáció kutatását általában a görögökkel kezdjük, s nagyon ritkán tesszük fel azt a kérdést, milyen erők rejtőznek a kezdetek előtt. Az európai civilizáció nem néhány évszázad alatt jött létre, gyökerei sokkal mélyebbre, kb. hatezer évre nyúlnak vissza.

Néhány tudós a múltban Európa előtörténetét és korai történetét matriarchális és patriarchális korszakra osztotta fel. A matriarchátus kezdetei szerintük a homályba vesznek, vége pedig a tulajdonképpeni történelem kezdetét jelenti.

A matriarchális világot felváltotta a patriarchális, teljesen ellentétes szimbólumrendszerével és értékrendjével. Ezt a maszkulin világot az indoeurópaiak hozták magukkal, tehát nem a régi Európában keletkezett, hanem hozott és az akkori kultúrára kényszerített világ volt. Két diametrálisan ellentétes mitológiai rendszer találkozása volt ez. A régi Európa ábrázolásmódját és elképzeléseit maszkulin szimbólumokkal helyettesítették. A régi elemek némelyike beleolvadt az új szimbólumrendszerbe, s mellékes, kevésbé jelentős motívum lett, miközben elvesztette eredeti jelentését és értelmét. Teljesen új szimbólumrendszer jött létre, amelyet leginkább a görög mitológia tükröz.

A régi, letűnt világ nyomait néha nagyon nehéz felfedezni, mert rég megváltozott és deformálódott. De még így is hihetetlenül meglepő, milyen hosszú ideig fennmaradtak a régi Európa mitikus elméletei.

KĺGYÓ ÉS MADÁR

Ezek kutatása annak egyik legjobb bizonyítéka, hogy a régi Európa világa nem az indoeurópai kultúrából indult, s az a fejlődés, amely a mai Európához vezetett, nem volt akadálytalan és sima.

A legrégibb európai civilizációt durván eltörölte a patriarchális elem, és az már sohasem éledt fel. Öröksége azonban éltette az egész későbbi európai kulturális fejlődést.

A régi Európa elképzelései nem tűntek el teljesen, átalakultak és nagyon sokban gazdagították az európai szellemiséget.

Az indoeurópaiakkal ellentétben, akik számára a Földanya fontos szimbólumként létezett, a régi európaiak vízből és levegőből alakították ki istenségeiket, a Kígyó- és Madáristennő képében. Ezt az istenséget, amely a világot nedvességgel látja el, mivel ő adja az esőt, vagyis az isteni élelmet, metaforikusan anyatejként is értelmezett, természetes módon dajka és anyaként érzékelték. Minden terrakotta szobor, amely a régi Európa különböző területeiről származik, kígyót, madarat ábrázol karjában gyermekkel.

A Kígyó és Madáristennőt általában egyszerre mindkét alakban ábrázolják, de külön-külön is megjelenik. Mindenesetre nőisten. Megjelenik kígyó, vízimadár, mint például kacsa, liba, gólya, gém, de bagoly alakjában is. Az istennők arcukon „maszkot” viselnek, emberi szemük van és csőrük. A mágikus szem, a háromszög alakú csőr, esetleg a kígyó alak azt fejezi ki, hogy az istennő a kozmikus erők és az életet megújító erők úrnője volt. Az egyiptomi Nut istennőhöz hasonlóan ő is az elsődleges vizek egységét képviselte. A bagoly alakjában a halál aspektusához is kapcsolódott.

AZ ANYAISTENNŐ

A termékenység istennője vagy az anyaistennő sokkal összetettebb alak, mint képzelnénk. Elsősorban a megújulás istennője volt, vagyis Holdistennő, aki a női természet egységét és sokféleségét jelképezte. Képviselte mindazt, ami termékenységet ad, egyúttal a természet destruktív erőit is uralta. A női természet a Holdhoz hasonlóan magában foglalja a fényt és a sötétséget is.

A kígyó és madáristennő a világ alkotója, energiával tölti meg azt az éltető elem, a víz segítségével, amely élteti a Földet és az élőlényeket.

A nagy istennő csodás módon a halálból éled, a szent bikából, melynek testéből új élet kezdődik. Ő maga nem a Föld, hanem nőnemű lény, aki képes átváltozni sokféle életté: kutya, béka, méh, pillangó. Az állandó átváltozás szimbóluma is.

A régi Európában a mítoszok világa nem polarizálódott férfi és női világra, hanem mindkét princípium egyszerre volt jelen. (lee)