A parányi láb és a hattyúnyak ijesztő titka

Nem kevesebb kínt kellett kiállniuk a nőknek a fekete kontinensen sem, gondoljunk csak a fülcimpájukat és nyakukat mesterségesen nyújtó afrikai törzsek lányaira és asszonyaira. A Kongó-medencében honos szépítő eljárás lényege: a Mangbetu törzsbeliek rafiával kötözik hátra az újszülött leányzó fejét, így deformálják az egyiptomi fáraókéhoz hasonlatossá fejformájukat már.

Afrika egyes országaiban a lányokat, mielőtt férjhez adják őket, hizlalókúrára küldik. A dús idomok egyrészt a szülők gazdagságát, másrészt az ifjú nők anyaságra való rátermettséget jelzik. Az arábiai hurik bálványának kötelező a hurkás has, minél erőteljesebb, annál jobb. A szemrevaló huri hölgy hasán három hurkácska szükségeltetik, hogy a táncával lenyűgözhesse a férfit. Ez megint csak távol áll korunk és kultúrkörünk „kockahasú” trendjétől.

Ázsiában a hindu eszmény nyúlánk nőt álmodik. A japán és kínai költők, mikor gondosan elsorolják a női bájakat, a mellet meg sem említik. A telt kebel még elnézhető, de a széles csípőjű, nagy fenekű nőt már csúnyának tartják.

A kínai falfestmények alacsony, törékeny filigrán babának ábrázolják a tökéletes nőt. Kínában a szépség fogalmát szinte azonosították a láb méreteivel. Minél kisebb lába volt egy kínai nőnek, annál kelendőbbnek számított a házasság piacán. A kínaiak ezért kicsiny cipőkbe kényszerítették lábukat, hogy aprócska legyen a lábfejük, a járásuk pedig tipegő, mondván, ez tetszik a férfiaknak. Az Észak-Thaiföld hegyi falvaiban élő zsiráfnyakú nők a palaungok törzséhez tartoznak. E hosszú nyakú nők feje valóságos sárgaréz oszlopon trónol. Az első sárgaréz gyűrűt ötéves korban elhelyezik a kislányok nyakán – fontos ceremónia ez, napját a falu varázslója tűzi ki –, majd kétévenként újabb és újabb karikát helyeznek föl, így egy felnőtt nő nyaka a természetesnek kétszeresére nyúlhat. Ha az asszonyság félrelép, leszedik nyakáról a sárgaréz gyűrűket, s a hűtlen teremtésnek élete hátralevő részét ágyban kell töltenie, vagy mindig fel kell támasztania a fejét, különben megfullad a nyakizomzat elsorvadása, a csigolyák deformálódása miatt. Mi ezekhez képest egy mai, alig pár hétig tartó szépészeti kúra, akár ráncfelvarrással, arcvonalak átszabásával?

Egy régi római bájkatalógus ekképp határozta meg az eszményi nőideált: „Három legyen fehér: bőr, kéz és fog,/három legyen fekete: szem, szemöldök szempilla,/három legyen piros: ajak, arc, köröm,/három legyen hosszú: alak, haj, kéz,/három legyen rövid: fog, fül, láb,/három legyen széles: mell, homlok, és a szemöldök közti tér,/három legyen kerek: kebel, nyak, áll,/három legyen telt: csípő, kar, lábikra,/három legyen finom: ajak, haj, ujjak,/három legyen kicsi: kebel, fej, orr.”

Európában egy Klára Hatzlerin nevű asszony 1471-ben viszont így képzelte el a tökéletes nőt: „Feje legyen Csehországból,/két fehér karja Brabantból,/mellét adja Svábia,/kebelét Karinthia,/osztrák legyen a hasa,/s ha rajnai lába lészen,/a szép asszony íme készen.”

Míg a mai civilizált kultúrákban a női szépség szinte fitogtatni való, az iszlám világban a szép feleség látványa csak a férjet illeti meg. Erről mind a mai napig tesznek is, csadorba, abajába bújtatva asszonyaikat, akik alatta akár a legmodernebb párizsi divatkölteményt is viselhetik. Még azokat a báliruha-csodákat is, amelyekkel a globalizált világ metropolisaiban farsangi táncukat ropják a lányok, asszonyok az őket csodáló férfiak oldalán.

Ezek után ne csodálkozzunk, ha sokan azt képzelik, hogy külsejüket – legalábbis részben – maguk határozzák meg. Divatos ruhák, fodrász, kozmetika, pedikűr, manikűr – és a nők büszkén vonulnak végig az utcán. Nem kedvelik az olyan munkahelyeket, ahol egyenruhát kell viselni, és a legtöbb nőnek el van rontva a napja, ha kedvenc pulóvere szembejön vele az utcán. A modern ipari társadalom alapvető értékei az egyéniség és a kreativitás: mindenki azt állítja, hogy ezek a tulajdonságok megvannak benne. Mindez viszont nem magyarázat arra, miért látunk annyi majdnem egyforma embert az utcán.

Ha egy egyén viselkedése egy egyén vagy csoport vélt vagy valós nyomásának a hatására változik meg, azt konformizmusnak nevezzük. Csakhogy a konformizmus csúnya szó, és kevesen hajlandók saját magukra alkalmazni. A legtöbb nő saját állítása szerint nem azért követi a divatot, hogy másokra hasonlítson, hanem mert „neki személy szerint ez tetszik”. De miért tetszik neki? Mert minél többet látunk valamit, annál jobban megkedveljük; mert az ember hajlamos a különbözéstől való félelmét azzal palástolni, hogy többé vagy kevésbé meggyőződésből a trend híve lesz. A szépségideálokat általában ilyen öntudatlanul követik. A mi kultúránk árukkal és önkifejezési módokkal is elárasztja az embert tömegcikkekkel, elhiteti vele, hogy bizonyos fajta személyiségnek bizonyos fajta külső megfeleltethető. Ha valaki nő, ebből egyenesen adódik, hogy kedvelnie kell a szexis ruhákat és a sminket. Az árnyalatok kifejezésénél ugyanez a tendencia érvényesül. Ha valaki fiatalosnak érzi magát, ennek az érzésnek a társadalmilag elfogadott kifejezési módja, ha karcsú, és farmerban, sportcipőben jár. Vagyis a külső egy bizonyos mértékig alkalmas az önkifejezésre, körülbelül annyira, mint a szirupos slágerszövegek. Besorol egy kategóriába, de ezen belül nem különböztet meg. Egy divatos nő külsejéből egyértelműen megtudjuk, hogy ő egy divatos nő – de semmi többet. Ha valaki úgy alakítja ki a külsejét, hogy nem sorolható be a közismert kategóriákba, az különc. Ha pedig valaki olyan ruhát vesz fel, amely nem az ő kategóriáját fémjelzi, felkészülhet a kritikákra, hogy „nem illik hozzá”. De az ilyen folyamatok is nagyrészt öntudatlanul mennek végbe.

Milyen kulturális értékek olvashatók le korunk szépségideáljairól? A harmincas-negyvenes-ötvenes évek westernfilmjeiben egyértelmű az erős férfi és a gyenge, védelemre szoruló nő szembeállítása. A hatvanas-hetvenes években megindult női emancipációs hullám következtében azonban a férfi és a női ideálok közelebb kerültek egymáshoz. Mai kultúránkban ez úgy jelentkezik, hogy egy férfinél a „nőiesség” (esetleg néhány tulajdonságot, pl. hosszú haj, leszámítva) negatívnak minősül, egy nőtől viszont sokkal elfogadottabb, ha (nőiességének bizonyos mértékű megőrzése mellett) közel áll a férfiideálhoz. Ma már egy nőnél a napbarnított bőr általános standard, és egyre elfogadottabb az is, ha egy nő sportol. Ugyanakkor érdemes megfigyelni pl. a különböző női alakformáló tornák főhangsúlyait. Bár ezek is bizonyos izmokat erősítenek, a cél nem a látványos izomzat, hanem a zsírréteg eltüntetése. A nőktől nemcsak a gyengeség, hanem a „természetellenesség” is sokkal elfogadottabb, sőt bizonyos mértékig követelmény. Az ideális nő sminkeli magát, míg egy férfi legföljebb az illatát változtathatja meg mesterségesen anélkül, hogy elitélés vagy nevetség tárgyává válna. A festett hajú férfiaktól a legtöbben viszolyognak, egy nőnél viszont a hajfestés elfogadott, sőt őszülő haj esetén majdnem norma. A testszőrzet a férfi és a női ideál eltérésének legmarkánsabb példája: míg a férfiaknál a szőrösség a természetes, vad férfierő jelképe és a túlzottan „csupasz” férfitestet negatívan értékelik, egy nőtől társadalmunkban egyértelmű követelmény, hogy ruha alól kilátszódó testrészeiről (lábszár, hónalj, bikinivonal) eltávolítsa a szőrzetet. Egy férfi inkább testes lehet, mint sovány (hiszen ez utóbbi a testi erő hiányával áll összefüggésben), a nőtől viszont a karcsúság alapkövetelmény. Az ideológia szerint a „gyenge, törékeny” nő az „erős férfikarok” segítségére szorul. A női öltözék bizonyos elemei tovább erősítik a függés képzetét: egy szűk miniszoknya vagy egy tűsarkú cipő viselője tényleg gyakran segítségre szorul, mert öltözéke hétköznapi mozdulatokban is akadályozza.

Az ideális nő olyan ruhát visel, amely kellően kiemeli alakját. Mindennek az a fő üzenete, hogy a nő pusztán szexuális tárgy, ugyanakkor kapcsolódik ahhoz az elterjedt nézethez is, hogy egy nőnél a szexuális vonzerő fontosabb, mint egy férfinál. Részben szexuális vonzerő szerepe miatt hangsúlyos az ideálok fiatalsága. Társadalmunkban központi érték a rugalmasság, a haladásra való nyitottság, amelyet szimbolikusan a fiatalság képvisel. Az öregeket, akik számos hagyományos társadalomban éppen tapasztalatuk és hagyományőrző szerepük végett tiszteletnek örvendenek, a gyorsan fejlődő nyugati világ maradinak bélyegzi. Az ideális férfinak vagy nőnek tehát fiatalnak kell lennie. A fiatalság szerepe a nyugati társadalom ideológiájában egyre növekszik: ezt jól illusztrálja például a miniszoknya, amely a hatvanas években még a tizenévesek viselete volt, de mint említettük, ma már a „sikeres nő” imázsához is hozzátartozik. Persze a tinédzserek kulcsszerepe abból is adódik, hogy a nyugati társadalomban ők az „ideális fogyasztók”: szüleik pénzéből még nem megélhetési kiadásokat kell fedezniük, életkoruk folytán könnyebb is őket befolyásolni. A reklámok nagy része őket célozza meg.

Természetesen „ideális arc” is létezik. A természetes külsőt kultúránk nem értékeli – figyeljük csak meg, vált-e valaha is szexszimbólummá mondjuk egy kalandfilmben szerepelt busman vagy ausztrál őslakos.

Szintén gyakran emlegetett tény, hogy a nőket társadalmunk bizonyos mértékig gyermeknek tekinti: olyan tulajdonságokkal ruházza fel őket (tehetetlenség, logika hiánya, másoktól való függés stb.), amelyek a gyermekekre jellemzőek és amelyek összeegyeztethetetlenek a felnőtt férfi értékrendjével. Ennek külsőbeli megnyilvánulása az ún. „babaarc”. Biológiai adottság, hogy a nők arcvonásai általában valamivel finomabbak a férfiakénál, ezt a különbséget azonban a szépségideál mesterségesen erősíti. Az ideális nőnek nagy, kerek szeme és viszonylag telt arca van, és szemeit sminkkel és műszempillával is kihangsúlyozza. A különböző arckrémek tévéreklámjai nyíltan is kimondják, hogy az „ideálisan” bársonyos női arcbőrt a gyermekek bőréhez való hasonlóság teszi vonzóvá.

Mondanunk sem kell, hogy a szépségideál fent említett vonásainak gazdasági vonatkozásai is vannak. Számos iparág abból él, hogy termékei segítségével az emberek hasonlóvá remélnek válni ideáljaikhoz.

A média természetesen a legfőbb csatorna, amely újra meg újra megerősíti az ideálok szerepét. A reklámokban a megfelelő terméket használó személy (legyen szó akár olyan, az ideál szempontjából mellékes termékről, mint mondjuk egy kávémárka vagy egy kerti traktor) külsejében rendszerint megfelel az ideálnak, és emellett sikeres és boldog ember. A néző fejében tehát az életben elért siker nemcsak az adott termék használatához, hanem az ideálisnak mondott külsőhöz is kötődik. A szépségideálokat kiszolgáló ipar termékeinél ez természetesen fokozottabban és didaktikusabban jelentkezik: „a friss lehellet önbizalmat ad” stb. De nemcsak a reklámok befolyásolják a nézők ideáljait. A legtöbb film, különösen a sorozatok főszereplői mind-mind ideális nők és férfiak. A legtöbb népszerű sorozat fiatalokról szól, vagy olyan sikeres emberekről, akiknek sikerült megőrizniük mind fiatalos külsejüket, mind az ezzel összefüggésbe hozott rugalmasságot. Az „ideálistól” eltérő külsejű szereplők nevetségesek vagy gonoszak.

A szépségideálok erősen hangsúlyozzák a nemek közötti különbségeket. Egyértelműen más szerepkört osztanak a férfira és a nőre, kizárva az átmeneti kategóriáknak még a lehetőségét is. Az utóbbi évtizedekben ugyan (részben a női emancipációs mozgalmak, részben a nők egyre szélesebb körű munkavállalásával az életforma- és elvárásbeli különbségek csökkenésének hatására) ez a különbség kisebb, mint mondjuk a 30-as években, de azért változatlanul jelen van. Ma már nem elképzelhetetlen, hogy egy hosszú hajú férfit vagy egy izmos nőt kiáltsanak ki szexszimbólummá, de ha egy férfi élénk színű ruhákban jár vagy egy nő nem sminkeli magát, az már rosszallást vált ki. Az uralkodó ideológia szerint a két nem határai nem átjárhatók, sem külsőségekben, sem életmód, szexualitás stb. szempontjából.

Az ideális nő mítosza kialakította a tagadók táborát is. Az ő ideál iránti ellenszenvük általában öszszefügg az azt népszerűsítő tömegkultúra elítélésével. Ezek a rendszerint értelmiségi fiatalok szemükbe lógó hajjal, bő, sötét színű ruhákkal stb. hirdetik, hogy nem hódolnak be a fogyasztói társadalom szépségeszményének. A fogyasztói társadalom értékrendjével való szembefordulás viszont ugyanúgy uniformizál (és, ha kisebb mértékben is, de ugyanúgy manipulált), mint a fent elemzett ideálok. A szexualitásukat elleplező és intellektualitásukat hangsúlyozó „különcök“ épp olyan konformisták, mint az általuk megvetett divatőrültek. Létezésük még erősíti is a mítoszt, amelynek lerombolását célozzák: értelmiségi magatartásukkal szemben az uralkodó trend híveiben kialakulhat az a megnyugtató érzés, hogy ők maguk viszont a földön járnak. A gyakorlatiasságot nagyra értékelő ideológiának kapóra jön, hogy ellenzői éppen „elszállt” (és, foglalkozásuk révén anyagilag sem túl sikeres) humán értelmiségi fiatalok. Az idősebb generációkban már csak elvétve találjuk meg ennek az ideológiának a híveit. Az ideál követése ugyanis valóban szükséges a sikerhez: a „jó” (vagyis: a konszenzusnak megfelelő) megjelenés rokonszenvet kelt, az alternatív külső mindig kicsit gyanús – előbb-utóbb tehát minden nő megtanulja, hogy egy jó állás kedvéért érdemes kisminkelnie magát. Akik az idősebb generációk tagjaiból nem fogadják el vagy nem követik az ideálokat, általában azért teszik, mert hagyományos értékrendjük még erősebbnek bizonyul a fogyasztói társadaloménál, vagy mert nincsenek meg erre az anyagi lehetőségeik.

A szépségideálok kérdése ördögi kör: akkor is konformisták vagyunk, ha egy nonkonformista ideált követünk, és ennek megléte is azt a széles körben elterjedt szépségideált erősíti, amelyet ledönteni próbálunk. Az ideálok valóban túl erősen rögzültek az emberek agyában ahhoz, hogy egyéni kezdeményezésből változtatni tudjunk rajtuk (főleg, mivel a belőlük élő iparágaknak ez nem is áll érdekében). A legtöbb, amit tehetünk, hogy tudatosítjuk magunkban mindazokat az üzeneteket, amelyeket külsőnk hordoz az általunk vallott értékekről. (in)

Széles, gömbölyű csípő

A 15 ezer évvel ezelőtti női szépségideál ugyancsak különbözhetett a maitól. A vékony divatmodellek aligha érhettek volna el akkoriban sikereket. Az ősasszonyt a férfiak akkor tartották szépnek, ha terebélyes volt. Erre a következtetésre jutott Romuald Schild, a Lengyel Tudományos Akadémia régészeti és etnológiai intézetének kutatója lengyelországi barlangrajzok nyomán. A Magdalén-kori vadászok valószínűleg pihenés közben vésték fel kovakővel a falakra a női alakokat. A stilizált női formák: nagyon kicsi fej és viszonylag vékony felsőtest. Viszont mindegyiknek aránytalanul széles és gömbölyű a csípője. Ez az ábrázolásmód elég elterjedt volt Európa más tájain is, sőt, Alaszkában 35 évvel ezelőtt is rajzoltak hasonlókat. Az alaszkai rajzokon is főleg meztelen nők láthatók. Gyerekek szinte soha nem szerepelnek az akkori rajzokon és olyan színes állatok sem, mint például a lepke vagy madarak, holott ezek is megragadhatták volna a fantáziájukat. (mti)