A pár párkiféle pártfogójaként, azoknak és a hasonlóaknak csendes védelmében

A párkit?! Védeni?! De hisz ez a nyelvromlás lehető legkirívóbb esete! Ez egy olyan illusztris példája a szlovakizmusnak, hogy..., hogy csak no!

Ettől tán még a tramki sem rosszabb. Esetleg a tyepláki. Na de a párki ...?! Hisz az magyarul virsli. Mely egy igen-igen szép ősmagyar szó. Élénk képzelőerőnknek köszönhetően szinte látni véljük Árpád ősatyánkat, amint ezüsttel kivert, gímszarvasos nyeregtáskájában az első pár (minden bizonnyal még az őshazából hozott) magyar ősvirslivel átnyargal a Vereckei-szoroson.

A párki igenis – juj, de nehéz ezt kimondani, de muszáj, égessenek meg bár helyesírási szótárakból rakott máglyán – sokkal kedvesebb, mondhatnám, emberléptékűbb számomra. Az a két mássalhangzó egymás után még elmegy, ráadásul ez az „rk”, „rrrk” kellemesen ódon hangzású, akárha csak egy vidám kis sárgaréz kávédaráló ropogna nyugodalmasan egy téli vasárnap reggelen, otthonos kávéillatot árasztva szerte az egész lakásban, miközben odakint verébfej nagyságú pelyhekben hull a hó. A párkinak, kérem, még egy „i” is van a végén, ami a csoki-fagyi-suli-gimi-satöbbi-i esetében határozottan idegesítő, ámde így, az „rk” után nagyon is kellemetes a páros hallószerveknek.

Na most, hogy a tramki se érezze magát igazságtalanul mellőzöttnek – mely vélemény az ő szempontjából igencsak jogosnak mondható –, a nyelvi játék kedvéért próbáljuk meg lefordítani őtet is. Ööö... teniszcipő. Nagyszerű. Szép magyar sport az, minden bizonnyal. És akkor mi legyen a teniszki? Nem beszélve a tramki tejtestvéréről, a botaszkiról. Ezeket ugyan hogyan fordítsa le az erőnek erejével csakis kristálytiszta magyarsággal beszélni óhajtó kisebbségi? Jaj, kérem, ne erőltessük már azt a tornacipőt! Hisz a tornacipőben már régóta egyáltalán nem csak tornáznak! (Sőt, úgy tűnik, lassan már csak azt nem csinálnak benne.) Mint ahogy a népesség túlnyomó része a teniszkiben sem csak – vagy egyáltalán nem – teniszezik. A kopácskit meg akár ne is említsük. (De azért csak említsük.) Futballista barátom azzal a világrengető hírrel tért haza a nemzetközi, hagyományosan kolbászevéssel és civilizált vedeléssel kísért labdarúgótornáról, hogy a kopácskit a magyarok csukának hívják. Ami egy igen jó ízű hal, fogni is sportos élmény nagyon, de hogy a futballhoz mi köze?

A sportos vonulatot merészen tovább vivén tegyük vizsgálódásunk trágyává – pardon: tegnap a Rádiókabaréban Kazal megint berúgott tudományos borkóstolás közben – esetleg a tricskót, az otyeplovácskit, és természetesen a nagy klasszikust, a tyeplákit. A trikó tán tök magyar? (Tricote-származék, tehát aligha.) És a többi? Netántán melegítő? Igen, ez valóban több, mint elfogadható, hiszen a melegítő melegít, nem csak sporttevékenység előtti bemelegítésre használható ruhadarab. ĺgy aztán fény derült a nagy rejtélyre: miért mászkál egy tiszteletben megőszült, legalább negyven kiló súlyfelesleggel rendelkező családapa, aki a „sport” szóról csaknem százszázalékos biztonsággal a tévé-sör párosra asszociál, eredeti kínai Adidas melegítőben, lábán hasonlóan márkás surrogóban. Hát, hogy ne fázzék!

Rögvest magától adódik a kérdés: vajon mi szabja meg, mely rejtélyes törvény, hogy egy adott szó esetében a magyar eredetit – lett légyen az bár az idétlen virsli –, avagy a saját maga által kreált, olykor borzasztó, olykor mulatságos változatot használja? Igen egyszerű. Elmondom. Hogyha a magyar eredeti kevesebb szótagszámmal rendelkezik, mint a – na jó – ferdített változat, csaknem biztos esélye van a meghonosodásra. Ha nem, csaknem kizárólagosan a többségi nemzet által használt szóalakzat győz nem kis fölénnyel. Jó példa erre a horcsica, melynek ősi hegemóniáját igenis jelentékeny mértékben kikezdte immár a mustár. (Értelemszerűen a magasabb műveltséggel rendelkezők körében inkább.)

ĺgy mielőtt erőnek erejével úgynevezett eredeti magyar szavak használatára intenénk az eltévelyedetteket, jó volna, ha az élő nyelv egyszerű matematikai törvényszerűségeit – avagy az emberi faj természetes lustaságát – legalább olykor figyelembe vennénk.

Nem olyan könnyű tudatosan, direkte párkit kérni, minekutána sokáig és direkte virslit óhajtott az ember. (Ez az „rsl”, hát ez valami rettenet!) De most immár — legyen osztályrészem bár megkövezés vagy lassú tűzön pirítás – megteszem, tudatában annak, hogy a jelenkor sosem értheti meg a korokkal előbbre gondolkodó nagy szellemeket. Párkit kérek hát, csakazértis, de – jó, legyen – mustárral.

Várom, hogy mi lesz.