A nyárban a nyaralás a legjobb

Nyaraláskor soha nem a kicsi gyerekekkel van gondA szerző felvételeVan, aki napozik, van, aki utazik, van, aki táborozik. És vannak, akik unatkoznak, vagy – vakáció ide vagy oda – egyszerűen csak élik a mindennapi életüket.

A családi nyaralás mindig nagy vállalkozás. Előkészítése sok-sok munkával jár, de a család minden tagjának életre szóló, kellemes (avagy kellemetlen) emlékeket adhat. Az alábbi történetekhez tessék hozzáképzelni a nyár illatát, a nap hevét, a hűsítő vizek fodrát, a szénaboglya romantikáját, a fényes, csillagos eget, és minden egyebet, amitől egy nyár szép vagy izgalmas lehet.

Strand, kultúra, testáztatók

– Le ne fröcskölj még egyszer, szemtelen kölyke! – harsogta a gyermekek úszómedencéjének lépcsőjén lábát áztató asszonyság. A koros hölgy derékig merült a langyos vízben, és a szomszédságában ülő-ázó barátnőjével együtt ki-kiemelte visszeres lábát a habokból. A „szemtelen kölyke”, egy cingár, kilenc év körüli kislány hökkenten állt talpra a hónaljáig érő vízben. Előbb a barátnőjére, majd a közelben napozó anyjára nézett. Tétován kapott az ellebegő úszópárna után, amit a reggeli úszóiskolában bízott rá az edző, hogy gyakoroljon. Azután csöndesen és párnástól kivonult a partra. Pár perccel később tagadhatatlan kárörömmel figyeltem, ahogy a kis szöszi még kisebb öcscse egy méretes vízipuskából többször is telibe találja a finomkodó nőszemélyeket. Mert mi keresnivalójuk volt ott egyáltalán?! A strandfürdőben több medence várja a vendégeket: harminc-ötven centis pancsolók az apróságoknak, két méter mély víz az úszóknak, s a kellemestől melegebb hőmérsékletű, kissé kénszagú medence az idősebb, reumás és egyéb nyavalyáktól szenvedő fürdőzőknek. És mindenütt úszómester, síppal. A síp, az azért fontos, hogy az ugrókockáról vízbe vetődő fürdőzőket megfenyíthessék – szintén fröcskölnek ugyebár... A gyermekmedencék úszómesterei (?) között pedig akadnak olyan elvetemültek – saját tapasztalat –, akik a bokáig érő vízben elcsúszó és fuldokló (!) hároméveshez beugró szülőt sípolják ki, mivelhogy megfertőzheti a vizet... Csak az egyébként kedves, ősz hajú, dauerolt hölgyeknek nem sípol senki a gyermekeknek épített úszómedencében.

Megharapott a bikuci

A vakáció az ehhez hasonló, könnyen felejthető élményektől függetlenül is a családé, a gyermekeké. Horváthék a lévai állomáshoz közel, egy kis háromszobás lakótelepi lakásban élnek. Három gyermeket nevelnek (bár a szülők szerint mindegyikük nevelhetetlen), a feleség első házasságából származó, tizennégy éves Rékát, az ősszel már nagycsoportos óvodás Annát, és másfél éves kisöccsét, Bálintot.

– Mi már a nyaralás után vagyunk – mondja Zsuzsa, az édesanya. – Rögtön július elején leköltöztünk falura, a férjem szüleihez. Három éve nem voltunk sehol, rám fért volna egy kis kikapcsolódás. Ott a folyó, a Garam, pár kilométerre a Duna, a kovácspataki dombok... Egyszóval kifejezetten nyaralós hangulatba lendültem, magammal sodorva az egész családot. A nagylányommal összecsomagoltuk a fél lakást, és bevallom, arra számítottam, hogy Réka majd segít a nagyiéknál is ügyelni a kicsikre. Tévedtem, s ez egyértelműen az én hibám. Tizennégy múltam, és nem vagyok a bébiszittered, hadonászott a lányom, amikor a délutáni pihenő idején megzörgették a rég látott barátnők a kaput. Mit tehettem volna?! A férjem éppen a negyedik sörénél tartott, és egyre idegesebben állítgatta az antennát, hogy a foci EB döntőjén ne rizsázzon a tévé képernyője, az anyósom káposztás kalácsot sütött, az apósom meg el sem mozdult a horgászbotjai mellől. Ez volt a nyaralásunk negyedik, kellemes kora nyári délutánja, ha kissé hűvösebb hőmérséklettel is, mint amit július elején megszoktunk. Bálint délután fél háromkor ébredt fel, s Annával együtt kivittem őket a domboldalba nyúló hátsó kertbe. A vén cseresznyefák alatt leterítettem egy plédet, és rápakoltam a kicsik játékait. Bálint baba nem is mozdult el mellőlem. Ahogy lemászott a fűbe, már tolatott is vissza, hogy „fúrják a füvek”... Annuska viszont elkószált, egészen az elkerített tehénlegelőig. Előzőleg beszéltünk arról, hogy a tehénke adja a tejet a reggeli kakaóhoz, de nem gondoltam, hogy a kisebbik lányom a tehénpapáról is érdeklődött a nagymamánál. Csak a bömbölésre figyeltem fel, s hogy Annuska botladozva fut felém a derekáig érő gazban. Észrevettem, hogy vérzik a jobb keze. De mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi történt, már szipogta is, hogy ő csak meg akarta kínálni a bikucit friss fűvel, az pedig megharapta. Na most, három tehén és öt borjú kérődzött-legelészett a közelben, de bika egy szál sem. Annuska sebe nem volt mély, inkább csak horzsolás. Amikor megkérdeztem, miből gondolja, hogy egy bika volt ilyen mohó, könynyes-mosolygósan felelte, hogy mert az apukák nem figyelnek oda semmire, ami fontos. Isten ments’, hogy a gyerek szavaival a teljes férfinemet minősítsem, de akkor is... Az anyósom megszidott, hogy felelőtlen vagyok, a férjem, hogy egyszer nincs mellettünk – ha-ha-ha –, és máris kivégzem a gyerekeket, az apósom pedig nagy hümmögések közepette megszórta a csali csontkukacokat egy kis penészedő sajtreszelékkel, amitől állítólag jobban kapnak a halak. Ezután három napig nyaraltunk még „Tente-tente, Bálintka!, Hol a labda, Annuska?” formában. És egyáltalán nem bántam, amikor hazamentünk, s kinyitottuk az áporodott levegőjű, kicsi és meleg lakásunk ajtaját.

Csillagos szállodák vagy csillagos ég?

Ez fontos kérdés, ha nem csak rokoni látogatást tervezünk a nyárra. Több ezer koronát spórolhatunk meg ugyanis, vagy ellenkezőleg, sok ezerrel többet költhetünk azonos minőségért. Anikó és Roman fiatal párként úgy gondolta, hogy Kréta szigete lesz az ideális nászút színhelye. Ma már tudják, hogy a tervezett egyetlen héttel alábecsülték a görög szigetet. Apartmant béreltek Haniában, huszonöt méterre a tengerparttól. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy adott utazási irodának vannak apartmanházai, több kisebb-nagyobb lakással. Vagyis egyetlen épületben egyidejűleg többféle vendég lakik. Anikóéknak ebben szerencséjük volt, mert a két másik család – négy felnőtt és öt gyerek –, tapasztalt nyaraló lévén mindenben igyekezett tiszteletben tartani a szomszédságot. A fiatalok azonban nem csupán tengeri fürdőzésre vágytak. S már odaérkezésük másnapján kerékpárt béreltek, hogy körülnézzenek a turistamentes övezettől távolabb eső környéken. Bougainvilleák, narancsfa- és olajligetek mellett bringáztak felfelé, a hófehér falú házakból álló faluba. Ahogy fogytak az angol betűs vendégcsalogató táblák, úgy váltak egyre sötétebbé a tekintetek. Roman – pechjére – megállt az első, csodafehéren vakító ortodox templom előtt. Anikó is lecövekelt, és ahogy volt – shortban, pántos pólóban – megpróbálta kinyitni a nehéz faajtót. A következő percekben megelevenedett a környék: fekete kontyos, nagydarab asszonyok, s hatalmas bajuszú férfiak sereglettek a fiatalok köré. Mondogatták a fiatalok, hogy „Kalimera, Kalimera!” (jó napot, üdvözlöm), de a fenyegető kör egyre szűkült körülöttük. Mindenki egyszerre ordítozott, s mivel az ifjú párnak az előző reggelen már volt alkalma látni, hogy a lehetetlenül szűk haniai főúton hogyan ráncigál ki két megtermett férfi egy középkorú nőt az autójából, s hogyan agyabugyálja el a közelben tartózkodó (és minden egyébtől is tartózkodó) rendőrségi közeg szeme láttára –, szóval Anikó és Roman inkább visszafordultak a faluból. Még a fényképezőgépet sem merték elővenni.

– A görög tulajdonképpen pont olyan vendégszerető nép, mint bármelyik másik – mondta a világlátott Albin bácsi az utcánkból. – Anikóék jobban tették volna, ha nem zakatolnak a templomajtón. Nem minden krétai szerzi jövedelmét a turistákból, de mindegyik krétainak megvan a maga otthona, temploma. S ezeket nem mutogatnivaló műemléknek szánják. Turistafelszerelésben nem lehet bemenni egy működő krétai templomba. De ez majd’ mindegyik kultúrára érvényes.

Albin bácsi alig hetvenhárom éves, és világutazó. Szerinte nyaraláskor nem a kicsi gyerekekkel van gond, hanem a felnőttekkel. A sokcsillagos szállodák elkényeztetik a vendégeket. Ez így is van rendjén, azért fizetjük ki a díjat. A gyerekek viszont mindig az éjszakai égbolt csillagaitól bódulnak el. Nekik elég egy sátor és egy hálózsák a nagy nyári boldogsághoz. És ha jól belegondolunk, ebben is a vakációzó gyerekeknek van igazuk.

Ember és strand

Fürdeni – ha csak valamelyik kivételesen embertelen vallás istene nem tiltotta – mindig mindenki szeretett. Az ókori görögökre ugyan – akikre mint az európai civilizáció megalapozóira oly gyakran hivatkozunk – nem a lubickolás élvezetének megörökítése volt a jellemző, de a római császárság korában már mindegyik városban volt legalább egy közfürdő. Amely többek között a társasági élet központja is volt. A szabad strandolás divatja természetesen a tengerparti országokból származik. Az első igazi strandoló állítólag egy francia hölgy volt, bizonyos Boigne grófnő. Két komornája vitte a lágyan habzó hullámok közé. A kezdetben megdöbbentő kísérlet divatot teremtett. A XVIII. század végén már rendkívül divatossá váltak a grófnő hordozószékéből kialakított fürdőházikók és öltözőkocsik, melyek azt a célt szolgálták, hogy a partról senki ne lássa a fürdőzőket. Ez elsősorban Angliára volt jellemző. Magyarországon a bronzbarnára sült evezős (és úszó) már a múlt század nyolcvanas éveiben is feltűnő, ámde megszokott jelenség volt az utcákon. Az igazi napozás azonban csak az 1890-es években terjedt el ezen a vidéken. Ekkor a velencei Lidón még nyakig felöltözve strandoltak az emberek, de a magyarországi atléták már kis úszónadrágot viseltek. Egy latin bölcsességet idézve: Castis omnia casta, azaz a tisztáknak minden tiszta. Néha még a mai medencék vize is. (-cz-)