A mobbingáldozat családja és barátai

A család és az ismerősök sokszor nem tulajdonítanak elég nagy jelentőséget ezeknek a távoli jövőt is befolyásoló hatásoknak. Ráadásul a diákok otthon alig tudnak valósághűen beszámolni az osztályban rájuk irányuló mobbingról, így aztán a szülőkben nem tudatosul a helyzet súlyossága. Nagyon gyakran a következőképpen reagálnak: – Eldugták a táskádat? Ez csak tréfa! – Beárultak a tanárnak? A diákok már csak ilyenek! – Kinevettek? Istenem, ne légy már ilyen érzékeny! Nem nagy dolog!

Még nehezebben írja le a helyzetét a diák, ha a többiek egyszerűen csak nem törődnek vele, kerülik, mindössze sokatmondó pillantásokat váltanak, amikor megszólal, unottan vagy ingerülten reagálnak, amikor megpróbál csatlakozni hozzájuk, és elismerést kivívni. Vagy ha információkat hallgatnak el előle: mindenki tudta, hogy ma egy órával korábban kezdődik a tanítás, csak ő nem. – Jellemző – kiabálja az osztály, és ráhárítja a felelősséget.

Egyébként minden ilyen részlet jelentéktelen, összességükben azonban húsbavágóak, és nehéz elképzelni, milyen gyötrelmesek. Különösen rossz a helyzet, ha a gyerek nagyszájú, és a családjának is gyakran az idegeire megy. – Viselkedj másképp! – mondogatják otthon. De hogyan? A diák küzd minden áldott nap, tele van félelemmel, és lassan eltorzul a valóságról alkotott képe.

Az első lépés, hogy a szülők kezdeményeznek bizalmas beszélgetést gyermekükkel. Ez nehézségekbe ütközhet, mert a gyerek esetleg korábbi tapasztalatainak hatására nem szívesen nyílik meg a szülei előtt, azok pedig nem értenek hozzá, hogyan kell egy ilyen beszélgetést irányítani. Ha ez a helyzet, érdemes szakszerű segítséget igénybe venni.

Elképzelhető, hogy nemcsak a családtagok, hanem az iskolán kívüli baráti kör is elfordul a gyermektől, amint megsejtik, hogy egy másik csoportból kilóg és a peremre szorult. A veszteseket mindenki kerüli. Nem csak az osztályuk elől egyértelműen menekülő kívülállók szenvednek helyzetüktől. A „stréberek”, a „penészvirágok”, a „talpnyalók”, a „dicsekvők”, az „osztály bohócai” mindennap szorgalmasan bejárnak az iskolába, teljesítik kötelességeiket, és esetleg igen jók a tanulmányi eredményeik. Ha azonban mélyebben is elbeszélgetünk velük, kiderül, hogy szenvednek, frusztráltak, félelmekről panaszkodnak. Senkinek nem szabad megtudnia, mekkora erőfeszítésükbe kerül bejárni az iskolába; időnként egészségük sínyli meg: hányingerrel, fejfájással küszködnek. Az esély, hogy iskolaváltással, új csoportban jobb pozícióba kerülhetnek, hamar megszűnik.

Hogy mennyire visel meg valakit az ellene irányuló pszichoterror, az nemcsak a többség vele szemben tanúsított magatartásától függ, hanem az egyéni tűréshatártól is. Amit az egyik ember jóindulatú tréfának fog fel, az a másikat mélyen megbántja. Mivel pedig az érintett többnyire félelméből elkendőzi fájdalmát – hiszen a gúny még tovább ronthatna a helyzetén –, a csoport többsége nem is érzékeli. ĺgy aztán (természetesen a lelkiismeret-furdalás elkerülése végett) a diákok időnként meggyőzően úgy nyilatkoznak, hogy az ő osztályukban senki nem szenved. Aki ellenben sokszor él át frusztrációs küszöbe alatt apróbb kudarcokat, az ellenállóbbá válik. Ezért van, hogy azok a gyerekek érzékenyek különösen, akiket a szülei korábban minden nehézségtől megpróbálták megóvni, és elvették tőlük a lehetőséget, hogy megtanulják elviselni a kisebb veszteségeket. Ezt a benyomásomat megerősítették a rendkívül féltő és aggodalmas anyákkal és apákkal folytatott beszélgetések.

mob = csőcselék, söpredék, fegyelmezetlen, szervezetlen tömeg

mobbing = az ilyen tömeg által az egyénre gyakorolt lelki nyomás, terror

pszichoterror = lelki nyomás