A mi mindennapi foltjaink

Az e vasárnapi evangélium alig néhány nappal hamvazószerda előtt különös példával szolgál az új foltról, melyet Jézus szerint nem lehet a meglevő anyaghoz varrni, mert „senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot, mert elszakítja az ép részt is, és a szakadás még nagyobb lesz.” (Mk, 2, 21) Jelképes ereje van annak, hogy erről éppen a nagyböjt előtt értesülünk: mintha csak a mindennapi foltjainkra szeretne bennünket figyelmeztetni. A meddő cselekedeteink, szokásaink, üres szavaink, gesztusaink ellen szól, melyekkel felszínesen megélt hitünket foltozgatjuk, az élet nélküli, nem tevékeny hitünket. Amint a folt nem szünteti meg a lyukat, csak eltakarja, a mi formális, sebtében letudott lelki álkötelességeink sem szüntetik meg a hiányt, csak elfedik. S ez lényeges különbség.

Ilyen folt lehet a „pukedli” és az a „légyhessegető” kézmozdulat, melyet néhány hívő alkalmaz minden egyes templomba lépéskor. Elnézést a „hívő” kifejezésért. Mert miben is hisznek tulajdonképpen, ha a Jézus jelenléte előtti tiszteletteljes letérdelést egy lezser térdroggyantással helyettesítik, a keresztvetést pedig a kéznek egy még bizonytalanabb oldalmozgásával? Mennyire tudatos az ilyenek jelenléte a szentmisén? Ez a templomi torna csak részben fedi a siralmasan lyukas hitet, s a folt, mihelyt az élet az alapvető, az elvi álláspontunkat kezdi tesztelni, menten leválik.

Vagy az a bizonyos pénteki hús. Mintha húst nem enni, lemondani pár gramm falatról fontosabb lenne mindennél, és a véletlenül bekapott töpörtyű a legnagyobb tragédiát jelentené. Istent azonban nem az elfogyasztott táplálék grammjai érdeklik, hanem indítékaink őszintesége. A böjti fegyelem foltja alatt gyakran szándékaink jókora hiányossága rejlik. Mit is akarunk tulajdonképpen? Valóban a Jézussal való egyesülés, és az ő nagypénteki önmegtartóztatásában való részvétel a célunk? Valóban a vele való egyesülést akarjuk? Az önmegtartóztatást, mely a hozzánk közel állók iránti szeretet tisztaságát nyújtja? Vagy csak ürügyről van szó, kakaóval édesített párolt gombóccal betömött lyukról, a húsétel kétséges és egyáltalán nem böjti pótlékairól?

Foltozni sok mindent lehet pénzérmével is. A hajléktalan kalapjába dobott ötkoronással. Persze, segíteni kell őket. Csakhogy ezzel együtt nyilván saját lelkiismeretünket is lefizetjük, hogy legalább a pár másodpercnyi alibista foltozgatás idejére ne látszódjék a rendezetlen kapcsolataink mögött tátongó űr. Feszült viszonyunk a szeretteinkkel, akik kénytelenek elviselni dühös rigolyáinkat, megingásainkat, mindennapi rosszkedvünket.

Talán mindennek éppen a legnagyobb és leggyakrabban használt folt az oka: az eldarált, személytelen, formális imádság. Mintha az imák hossza és száma hatékonyan eltakarhatná az Istenhez való viszonyunk lényegének hiányosságait. Mintha az ima csak varázsige volna, melynek az előírt mennyiségű elmormolása meghozná a kívánt eredményt. Csakhogy az imádság párbeszéd, a személyes és élő Isten megszólítása. A jelenvaló, a szerető, a cselekvő Istené.

A foltról szóló evangélium üzenete napnál világosabb: ne foltozgassátok a lyukakat. Dobjátok el a régi ember szakadt ruháit, és szerezzetek új, ép ruhát! Mert amint Jézus mondja: „Senki sem hasít új ruhából foltot, hogy azt ócska ruhára varrja; különben az újat is elszakítja, és az ócskához sem való az új folt.” (Lk, 5, 36) A lelki tökéletességre való törekvés hirtelen rohamai, ha egykedvűséggel, szeretetlenséggel és elutasítással váltakoznak, sehová sem vezetnek, és a csalfa délibábhoz hasonlatosak. Szent Pál megmondja, mivel helyettesítendő az alkalmi foltok szemfényvesztése: „Járjunk tisztességesen... nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust.” (Róm, 13, 13–14.)

A szerző római katolikus pap