A mesterséges intelligenciájú ember esete

Az ember létrehozta a mesterséges intelligenciát, amely oda-vissza kommunikálva engedelmesen szolgálja ki létrehozóját – legalábbis a tudományos fantasztikumban. S a valóság? Immár teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a folyamat valahol félúton megrekedt, mivel a tapasztalatok szerint a mesterséges – nevezzük számítógépnek, szóval ez a szerkezet átvette a kezdeményezést, és már létre is hozta az új embertípust, amely őt engedelmesen kiszolgálja. Néhányan még akadnak, akik kilógnak a sorból, de már csak rövid idő kérdése, hogy az emberi társadalom ezen a téren is globalizálódjon.

A kivételek közé tartozik az a gyalogpolgár is, aki az egyik páramentes reggelen arra ébredt, hogy a kapuján dörömbölnek. Korai vendég, fontos vendég, ne várakoztassuk, gondolta, s azon presztízsromboló alsónadrágosan fogta a kulcsot, és rohant ajtót nyitni. Kár volt úgy sietnie, áloműző látvány fogadta: egy piros ruhás, piros sapkás, piros arcú ember, jobbjában a szocialista inszeminátorokra emlékeztető táskával nyomult be a résen – megállíthatatlanul. Ámuló-bámuló gyalogpolgárunknak menet közben adta tudtára, kifizetetlen számlája kapcsán lakóobjektumát ezennel mentesítik a villanyáramtól. Emberünk hebegett valamit a fatális tévedésről, de a beindult gépezetet már nem lehetett megállítani. A házban kihunytak az elektromos fények.

A helyzet először elkeserítőnek tűnt, de hamarosan a kedvező oldala is kezdett megmutatkozni. A család ezentúl bensőséges gyertyafénynél költötte estebédjét, s gyalogpolgárunk meglepődve tapasztalta, hogy cseperedő gyermekei milyen értelmes és milyen sok kérdéssel fordulnak hozzá. Persze most könnyű volt nekik, mert villanyáram híján sem a tévé, sem a számítógép nem működött. Idilli esték voltak ezek, a családtagok kezdték egymást megismerni. Általában a tyúkokkal egy időben jártak aludni, s másnap csodálatosan kipihenten, kiegyensúlyozottan ébredtek.

A családfő – a maga módján harcos természet lévén – a napok folyamán több alkalommal is felhívta a szolgáltató társaság ügyfélszámát, s valamennyi alkalommal – mivel az ötven, hívásokat fogadó előadó közül mindig más jelentkezett – türelmesen elmagyarázta, hogy az egész csak egy nagy tévedés lehet, mivel a hónapokkal ezelőtt kiugrott nagy számlát részletekben törleszti – így egyezett meg telefonon az egyik szakelőadóval, akinek a nevét már nem tudja. A szolgáltató adatkezelő számítógépe azonban az eredeti nagy összeget is előlegként értelmezi, és a kifizetését követeli. Levelet is írt két illetékesnek, amelyet ajánlva adott fel, majd amikor egyiküket felhívta, azt a választ kapta, hogy minden rendben lesz. Hogy miért nem kért törlesztési ütemtervet? Nem tudta, hogy azt kérnie kell, ő csak egy egyszerű gyalogpolgár, a szolgáltató egyik ügyfele. Kezdetben minden igyekezete hiábavalónak tűnt, tudtára adták, hogy semmit sem tehetnek, a számítógép utasításait nem lehet megkerülni. Ő azonban nem adta fel.

Summa summarum, végül sikerült is neki az újabb részletfizetésben megegyeznie, amelynek az első nagyobb tételét néhány nap múlva átutalta a szolgáltatónak. A kapuban ismét megjelent a piros sapkás a táskájával, és néhány perc múlva a házban lőn világosság. A fő szerepet ismét a számítógép és a tévé vette át. A családtagok egyelőre annyi információhoz jutottak egymásról, hogy a következő áramszünetig valahogy majd kihúzzák. Hogy meddig? Sosem lehet tudni. A részlettörlesztés folyamatban van, de a szolgáltató számítógépe akármikor meggondolhatja magát, és utasítást adhat a villanyáram kikapcsolására. Annak pedig – mese nincs – engedelmeskedni kell. Meg az is bizonyos, hogy az illetékesek akkor éppen a szabadságukat töltik majd. Meg különben is, az igazán illetékesek – teljes joggal – a felelősséget az arcvonal mögül úgyis az ötven előadóra hárítanák, akik az ügyfelekkel tartják a frontot. De mindegy. Az azonban kész történelmi szerencse, hogy hatvanöt évvel ezelőtt még nem létezett számítógép. A nürnbergi per vádlottjai biztosan rá hivatkoztak volna.