A mesterséges intelligencia itt van – interjú Csányi Vilmossal

Az utóbbi években már kizárólag szépirodalommal foglalkozik. A legutóbbi, Ő ott bent című, tavaly megjelent regényének egyik mottója úgy szól, az igazán fontos kérdésekről csak mesélni lehet. Ezzel a tudományos megismerés korlátozottságára akart utalni?

A szélesebb közönség tudományos érdeklődése számos ok miatt nagyon alacsony. Túl sok ember számára vált minden hozzáférhetővé, ezért a magyarázatok átlagos szintjét nagyon le kell csökkenteni ahhoz, hogy ennyi ember megértse őket. Amikor kevesen érdeklődtek a tudományos problémák iránt, megengedhette magának az ember, hogy művelt laikusokhoz beszéljen, feltételezve egy bizonyos olvasói tudásszintet. Ma ez a tudásszint az olvasók egy kis részénél még megvan, de az internetet akkora tömeg olvassa, hogy a korábbi szinthez ragaszkodva az ember kiesne a figyelem fókuszából, mert nem értenék, miről beszél.

A szépirodalom mai helyzetét hogy látja?

Az ember világéletében mesélt. Az evolúció során a mese nagyon fontos memóriatároló funkciót töltött be. Azért szerettünk történeteket mesélni, mert azokban mindig valami szociális információ volt. Ennek a szerepe ma lecsökkent. A mesék nem igaziak abban az értelemben, ahogy a sok száz évvel ezelőtti társadalmakban, ahol mindig valamilyen régi igaz történetnek a variációi voltak. Az általuk hordozott információ használt a társadalomnak. Ma mindenki úgy fantáziál, ahogy jónak látja, ezért a mese elvesztette azt a fajta tradíciós funkcióját, hogy segítséget ad a társadalmi problémák megoldásához. Ma a mese inkább játék, kevesek játéka, és más formákra tevődik át a korábbi funkciója. Az ember szeret siránkozni, hogy ez milyen szomorú, de amikor a mesék világából átléptünk a könyvek világába, akkor is lehetett siránkozni, hogy most ugyanazt kell mindenkinek olvasni, és nem lehet élvezni, amikor valaki szebben tudja elmesélni az ismert mesét. Azóta mindenkinek a kezébe nyomnak egy ugyanolyan könyvet, és elveszett egy szín az életünkből. Ugyanígy siránkozunk, amikor a könyvek mennek ki a divatból. Közben pedig mindig nyerünk valamit. A könyvekkel is azt nyertük, hogy a néhány tízes csoportból, aminek mesélni lehetett, néhány ezres lett, az interneten pedig szinte milliárdok hallhatják vagy nézhetik ugyanazokat a „meséket”, aminek minden hátránya és előnye együtt érvényesül.

Kimehetnek a könyvek teljesen a divatból?

Mindig lesznek gyűjtők. A könyvnek szaga van, fogása, súlya, lapozni lehet. Lehetséges, hogy ez teljesen a gyűjtők ügye marad. Nekem is vannak letöltött elektronikus könyveim, de csak azt tudom mondani, ahogy a képek, a szobrok, a faragványok nem mennek ki a divatból, úgy valószínűleg a könyvek sem.

Legutóbbi regényének témája a mesterséges intelligencia, illetve egy szuperintelligencia létrejötte, amely az uralma alá vonja az internetet. A könyv egyik fontos kérdése, hogy hol a határ a mesterséges intelligencia és az emberi tudat között.

Ebben a regényben egy bizonyos aspektust írtam meg, de ennek a kérdésnek nagyon sok oldala van. Az egyik az, hogy mindig úgy képzelik, a mesterséges intelligenciát majd valaki „megcsinálja”, megnyom egy gombot, és elkezd működni. Nem veszik észre, hogy már itt ülünk benne. Ma már négymilliárd mobil van a földön, azaz gyakorlatilag minden felnőttnek van mobilja, a föld körüli energia-, anyag- és emberáramlás pedig elképzelhetetlen számítógépek és internet nélkül. Ez a stabilitás záloga. Ha most kikapcsolnák az áramot, két héten belül elpusztulna hét és fél milliárd ember, mert nem tudjuk elviselni ennek az áramlásnak a hiányát. Ez viszont már nem emberi léptékű technológia, ezt nyugodtan nevezhetjük egy időközben kiépült mesterséges intelligenciának, csak nem annyira okos, nincs éntudata, azaz nem hasonlít az emberre. Ettől viszont még intelligencia. A sejt is egy intelligencia, mivel abban harmincezer kémiai reakciót szabályoznak a másodperc százmilliomod részének megfelelő pontossággal, és tökéletesen működik. Egy ember vagy egy állat teste is egy tökéletesen működő szabályozott rendszer. A kérdés inkább az, milyen intelligenciakategóriák vannak. A mi intelligenciánk nagyon speciális valami, ami arra fejlődött ki, hogy a szavannán az állatok után szaladgálva sikeresek legyünk. Egyáltalán nem biztos, hogy ez az intelligenciák többségére jellemző.

Különféle típusú intelligenciák vannak tehát?

Az, hogy az embernek tudata van, problémái vannak, szorong, lelkesedik – ezek nagyon speciális biológiai jegyek, amelyek nem egy intelligenciának, hanem egy életmódnak a következményei. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még volt állatpszichológia, amely az állatot mint egy modellt vizsgálta. Rengeteg értelmetlen dolgot csináltak, de már akkor is végeztek intelligenciakutatásokat. Később kiderült, csak azt mérték, egy-egy állat mennyire hasonlít az emberhez. Később jött az etológia azzal a teljesen eltérő koncepcióval, hogy minden állat intelligens a saját környezetében, és ha a saját környezetébe teszik, az ott felmerülő problémákat megoldja, de egy másik környezetben tehetetlen. A rigó remekül megoldja azt a feladatot, amikor egy csőbe magokat teszünk, és azokat különböző színű fonalakkal kötjük össze, a végén pedig azt a fonalat kell kihúzni, ahol a mag van. A rigó ezt megnézi, és kihúzza, amelyiket kell, de ha betesszük egy labirintusba, ahonnan egy patkány ügyesen kitalál, el sem indul. Mindkettő a maga világában intelligens.

Az ember is tehát a saját világában nevezhető intelligensnek?

Az ember is egyike ezeknek a fajoknak, aki egy bizonyos környezetben olyan tulajdonságokhoz jutott, amelyek az ott fellelhető problémák megoldásához szükségesek. Az intelligencia egy kicsit túlértékelt fogalom, azt hiszik, hogy az valamiféle isteni tulajdonság, amivel mindent meg lehet oldani. Erről szó sincs. Az intelligencia bizonyos problémák megoldására tesz alkalmassá, ezekben nagyon jók vagyunk, másokban kevésbé. Ezt a politikában nagyon jól lehet látni. A kelet-európai rendszerváltás például megtölthetne egy etológiai tankönyvet. Semmi sem a józan ész szerint alakult. Amikor az emberek tudatosítják, hogy magukra maradtak, és csak az jut nekik, amit elvesznek, akkor embertelenül viselkednek.

Nagyon elrugaszkodott gondolat lenne kijelenteni, hogy az internet mint új intelligencia az evolúció következő lépcsőfoka lehet?

Én ezt is elfogadom, ezt sokan gondolják így. Ugyanakkor mindenki azt akarja hinni, hogy ezt kézben lehet tartani. Ez egy naiv hiedelem. Ez a mi személyes elhatározásunktól függetlenül kezdett el működni, és nem kérdezi, hogy akarjuk-e vagy sem. Ez olyan, mint az ipari forradalom. Senki nem kérdezte meg, hogy csináljuk-e, fiúk, hanem valaki gyorsabb szövőszéket akart, gyorsabban közlekedni, az egész apró kívánságokból és lehetőségekből tevődött össze. A gőzgép alapelvét már az ókori görögök ismerték, Hérón labdája néven, ezt nagyon jó játéknak tartották, de azt, hogy ebből energiát lehet nyerni, az senkit nem érdekelt, és nem is volt rá szükség. A találmányok nem azért születnek, mert nagy intelligenciák feltalálják őket, hanem mert a technikai evolúció szintje eléri a megfelelő fokozatot. Az internetre is ez érvényes, ha nem teszünk semmit, akkor is igaz, hogy már bőven benne vagyunk egy mesterséges intelligenciában, ami csak erősebb lesz. Az életünk ennek az intelligenciának a „kezében van”. Az, hogy jóindulatú vagy rosszindulatú, ezek nem idevaló fogalmak. Ezek az ember saját világában használatosak. Egy olyan intelligenciánál, amelynek a feladata, hogy operáljon, diagnosztizáljon, gyógykezelést írjon elő, ott ezek a fogalmak értelmetlenek, más nyelvről van szó.

Az emberi társadalmak mennyire vannak felkészülve arra, hogy ezzel az intelligenciával együtt éljünk?

Én úgy látom, hogy fel vannak. A társadalom generációk ütemében változik. A mai huszonéves generáció ebben a világban már teljesen otthon van, míg az idősebbek messziről „szagolgatják”. Néhány generáció alatt eltűnik a félelem, a régi gondolkodás következményeként fellépő álproblémák.

A virtuális világ jelentős részben a kommunikációs formák megváltozásáról szól, sokkal kevesebbet kommunikálunk személyesen, inkább virtuálisan, átalakulnak a szociális kötődések. Milyen hatással lehet ez az emberek viselkedésére?

Ez egy nagy kérdés, amire nem lehet tudományosan korrekt választ adni, aki szerint igen, az kókler. Két dolgot kell figyelembe venni. Egyrészt valóban csökken a közvetlen személyes kapcsolatok intenzitása, ugyanakkor megnő azoké, amit maga virtuális kapcsolatnak nevezett. Nem mondhatjuk, hogy a teljes szociális szféra elszegényedett volna, sőt, sokkal több ember sokkal intenzívebb kapcsolatot tart egymással. A negatívumokat nézve láthatjuk, hogy például a tizenévesek olyan képeket és információkat közölnek magukról, amit az idősebb generáció felháborítónak tart, a másik nézet szerint soha ilyen intim viszonyban sok száz emberrel nem lehetett senki. Lehet ezt tehát pozitívan is nézni. A meztelenség például az én időmben egy titkolni való dolog volt, a gyerekeket úgy nevelték, hogy majd csak a nászéjszakán láthatnak egy másik meztelen embert. Ez borzalmas, abnormális elképzelés volt. A normális esetben a gyerek, ahogy nő fel, mindent láthat, és megtanul bizonyos korlátokat. Nyilván nem arról van szó, hogy az utcán mindenki meztelenül szaladgáljon, hiszen ennek megvan a maga kulturális korlátja, a szex miatt így a munka intenzitása alacsonyabb lenne, ezért „találta ki” a kultúra, hogy fel kell öltözni. Ez viszont nem azt jelenti, hogy szégyellni kell a meztelenséget. Az egyházi elképzelések a szexuális késztetéseket úgy próbálták kezeli, hogy bűnné tették, megtiltották, ami egy ideig működött, de lássuk be, hogy ez egy kényszerítő intézkedés volt. Most már lehet ezt értelmesen is csinálni.

Az internet gyakorlatilag egy második szexuális forradalmat is hozott a mindenki számára ingyenesen hozzáférhető online pornóval.

Ez most még inkább abban a fázisban van, hogy „juj, miket lehet látni az interneten”, azaz nem az aberráció szakaszában. Nyilván lehet hasfelmetszést és torokelvágást is találni, de nem gondoljuk, hogy mindenkinek ezt kell néznie. A pornónak is van egy olyan része, amiből a gyerek láthatja, hogy ez a dolog hogyan néz ki, és van egy szadista, aberrált változata. Szerintem idővel ez helyre fog rázódni. Meg kell találni az egészséges egyensúlyt. Az ősibb időkben természetes volt, hogy a gyerekek mindent látnak, és megtanulják a normális viselkedést. Ezek tanult formák, az alapkésztetés persze genetikai, de az, hogy mit és hogyan csináljunk, a közvetlen kielégülést szolgáló, illetve a mélyebb kapcsolathoz szükséges viselkedést tanulni kell. Az internettel az a baj, hogy ha az az egyedüli forrás, akkor az érzelmi részét nem tanulja meg a gyerek. Ezt a szülőktől tanulhatja meg, és ha ők elzárkóznak, akkor a gyerekük is alkalmatlan lesz erre a viselkedésre. 

A fokozott internethasználat, a leegyszerűsített, rövid, tömör tartalmak befogadása sokak szerint a társadalmak elbutulásához vezethet. 

Én ebben nem hiszek. A mesélés, ami az én gyerekkoromban még létezett, az orális kultúra értékeivel, mára elveszett, eltűnt egy gazdagság. Megjelentek a könyvek, nem kellett már emlékezetben tartani dolgokat, erre is lehetett mondani, hogy butulást jelentett. Értelmetlen azt mondani, hogy az internettel, ahol most tömören milliószor annyi információ áll rendelkezésünkre, elbutultunk, ez babona, aminek semmi köze a viselkedéstudományhoz. Nyilván vannak kulturális különbségek emberek között, de a populáció egészére nézve soha ennyi tudása az emberiségnek nem volt. A kérdés, mit értünk tudás alatt. Nekem gyerekként a szorzótáblát be kellett vágnom, akkor a 8x8=64 volt az elemi tudás, ma ez már annyira nem fontos, mert mindenkinek ott a telefonja, és megnézi, mennyi 8x8, ez egy gépi tudás lett. Fontosabb, hogy tudja használni a Google-t, hogy meg tudja szerezni, amire tényleg szüksége van. Ezt kellene mérni, és nem azt, hogy a korábbi mennyire veszett el. Én azt látom, a fiatal generáció a lényeges tudásban sokkal többet tud, mint én, és azokból kevesebbet tud, amiket én annak idején fontosnak láttam. Az én nagyapám például ácsmester volt, és ha én nem tudtam jól mérni, pontosan illeszteni a széleket, reménytelen esetnek tartottak, aki csak a „buta könyveket” olvassa. Nem lehet az egyik korszak nyelve és értékei alapján egy másik korszakot megítélni. 

Egyik könyvében írja, hogy az emberek vonzalma az agresszió, az erőszak iránt, amin a bulvármédia sikere is alapul, tulajdonképpen nem is vonzalom, hanem érzékenység. Hol vannak ennek a gyökerei? 

Ennek egyszerű története van. Hat és fél millió évvel ezelőtt vált el a fejlődésünk az evolúció során a csimpánzokétól. A csimpánzok igencsak undok, agresszív állatok, ami azt jelenti, hogy a csoportok állandóan háborúznak egymással és ölik egymást, ahogy az embereknél, de náluk a csoporton belül is nagy az agresszió. A csimpánzok például egyedül esznek, mert ha valaki ott van a közelben, azzal összeverekednek, egyedül is alszanak, egyedül táplálkoznak. Délben, amikor már jóllaktak, összegyűlnek, hogy egymás kölykeit megismerjék. A saját csapatuk tagjait kell ismerniük, mert a másik csapatét megölik. Innen indultunk. A külső agresszió megmaradt. A belső agressziót a biológusok egyrészt a hímek és a nőstények közötti testsúlykülönbség, másrészt a szemfogak mérete közötti különbség alapján mérik. A csimpánzoknál ez százszázalékos, az embernél a testsúlykülönbség ma 8–10 százalékos, a szemfogaknál pedig már semekkora. Az emberi közösségek kialakulásának legfontosabb tényezője a belső agresszió csökkenése volt. Ha ma ezer embert összezárunk egy csarnokban, nem ölik meg egymást, míg a csimpánzok esetében ez nem működne. Ez a csökkenés tehát genetikailag lezajlott, ezzel viszont együtt jár, hogy érzékenyek vagyunk az erőszak jeleire, mert azonnal le akarjuk csillapítani. Egy normális országban, ha két ember összeverekszik az utcán, a többiek odamennek, és megpróbálják őket szétválasztani. Ahol csak állnak és nézik, az nem normális, ott beteg a társadalom. Érzékenyek vagyunk az agresszió jeleire, és ezt használja ki a média. 

Mi a sajtóban azt látjuk, az olvasók nemcsak az emberek közötti erőszakot tartalmazó, hanem például a balesetekről vagy más véres jelenetekről szóló cikkekre a legkíváncsibbak. 

Körülbelül tíz évvel ezelőtt csináltam egy vizsgálatot a hallgatóimmal, megnéztük az összes magyar hetilapot, és a cikkek címeit vizsgálva meg kellett állapítaniuk, hány százalékban fordulnak elő erőszakra, halálra, betegségre, sérülésre utaló kifejezések. Először nem is akartam hinni az eredménynek, ezért megismételtettem, akkor is ugyanúgy végződött. Húsz, plusz-mínusz egy százalék. A szerkesztők, anélkül, hogy ezt számon tartanák, érzik, hogy húsz százalék alatt már unalmas. Ha ennél több, akkor már félnek tőle. Húsz százalék kell ahhoz, hogy érdekesnek érezzük. Ez egy beépített tulajdonságunk, hogy a figyelmet így lehet felkelteni. 

A regényében a szuperintelligencia kijelenti, meg kell reformálni a piacot, mert mára már csak a hátrányai maradtak meg. Ezt ön is így gondolja? 

Igen, én is. Ha megnézünk egy televíziócsatornát, látjuk a hirdetéseket, amelyekről azt mondják, azok tartják el a televíziót. Ezt el kell fogadnunk, de azt is látjuk, hogy egy-két terméket reklámoznak, ám ha bemegyünk valamelyik szupermarketbe, ott ezernyi termék van. Ha valaki belép a piacra, hirdetéseket helyez el, hogy versenyelőnybe kerüljön. Ennek viszont semmi köze az egészhez, ez egy felesleges dolog, ha ezt leállítanák, és megoldanák, hogy például a televíziót más pénzből tartsák fent, az az áruforgalomra semmilyen hatással nem lenne. Ez egy kinövés, melléktermék. Amikor a piacot istenítették, kicsi piacok voltak, lehetett ismerni a szereplőket. Most, amikor hét és fél milliárd ember van, honnan tudja, hogy az, amit vesz, mennyit ér. Egyszer, vagy húsz-harminc éve voltak közgazdász diákjaim, akik épp a Nyírségbe készültek egy felmérést készíteni, és megkértem őket, kérdezzék meg mindenhol, hogy hol szerzik be a falusiak az alapélelmiszereket. Kiderült, mindent a boltban vesznek, még a petrezselymet, a virágot is. Ez az én időmben szentségtörésnek számított volna. Itt a szomszéd szupermarketben gyönyörű vörös rózsákat lehet kapni, 200 forintért, egy hétig is kibírják, és Kenyából hozzák be őket. Ez egy nagyon más világ, az egész glóbusz egyetlen piac lett, és egyre egységesebb lesz. 

Ez nem egyenlíti ki fokozatosan a mai anomáliákat? 

Ki fognak egyenlítődni, de nem a klasszikus piaci mechanizmusok alapján. Ma ugyanis teljesen irreális az, hogy mi mibe kerül. Ha most egy közgazdászt megkérdez, tudja-e az értéket definiálni, hogy mondjuk tíz forint mennyit ér, tanácstalan lesz, mert ez teljesen relatív. Egy ház nem azért kerül valamennyibe, mert az építési költség határozza meg az árát. Ez igazából egy elosztási rendszer. Itt van hét és fél milliárd ember, mindenki tud valamit csinálni, és ezt a sok mindent el kell osztani. Ez nagyon alkalmatlan módon történik, mert azt látjuk, hogy a vagyon fele a tulajdonosok egy százalékának a kezében van. Feltehetőleg működne a rendszer akkor is, ha a vagyon tíz százaléka lenne az egy százalék kezében, akkor még mindig nagyon gazdagok lennének, de a legalsó rétegek helyzete javulna. Amikor először felmerült az általános alapjövedelem gondolata, mindenki felháborodott, hogyan adhatnánk mindenkinek „ingyen” pénzt. Most már egyre több helyen próbálják, Írországban, Hollandiában és máshol. Egyre többen látják úgy, hogy ezzel meg lehet kerülni a szociális juttatások túlbürokratizált rendszerét. Szintén fontos dolog, hogy ma már nem olvashatni olyan híreket, amelyek az én gyermekkoromban még mindennaposak voltak, hogy valahol a világban százezrek haltak éhen. Amint egy ilyen helyzet fenyeget, a különböző segélyszervek közbelépnek. A világ ezt már nem viseli el, és ez egy nagyon pozitív új dolog. Ilyen tény az is, hogy a harmadik atombombát nem dobták le. Miért nem? Ezelőtt ötszáz évvel, ha egy hadvezérnek ilyen lehetősége lett volna, azonnal felhasználta volna. 

Ez azt is jelentheti, hogy például a nácizmus visszatérése a mai Európában kevéssé reális? Azt látjuk ugyanis, hogy egyre inkább előtérbe kerülnek a kevésbé demokratikus politikai erők. 

Ezeknek a társadalmi formációknak van egy időtényezője. A nácizmus nem egyik napról a másikra keletkezett, hanem egy több évtizedes előkészítő periódus után. Ha most egy ilyen előkészítő periódus volna, arra azonnal lecsapnának, és ellenoffenzívát indítanának. Ma minden sokkal gyorsabb. Azt, hogy mi lesz belőle, nem lehet megmondani, nem lehet öt vagy tíz évre előre jósolni. Ez egy olyan kritikus szakasza az ember fejlődésének, ahol a jóra is és a rosszra is van lehetőség. A különféle rendszerekben, szervezetekben van egy bizonyos önszabályozás. Az én gyerekkoromban minden gyerek nagy vadász vagy hadvezér akart lenni. Aztán jött a második világháború és minden, ami vele járt, és ma már a gyerekek általában nem akarnak nagy vadászok és hadvezérek lenni. 

Érthetjük ezt úgy is, hogy például Donald Trump kormányzásától sem kell annyira tartani, mert egy jól működő demokráciát egy ilyen populista, érzelmi alapú politikával sem olyan egyszerű leépíteni? 

Ez a felszínen érzelmi alapú politika, de vannak objektív elemei. Itt van például a szíriai helyzet. Senki nem beszél arról, hogy Szíriában volt a legmagasabb szaporodási ráta az elmúlt negyven évben. Az nem megoldás, hogy ha az egyik helyen felborul a belső rend, néhány tízmilliónyi embert rászabadítunk a környező területekre. Azt is ritkán lehet a magyar sajtóban olvasni, hogy négy vagy öt éve az ENSZ egyharmaddal csökkentette a törökországi menekülttáborok költségvetését. Az unió erre nem azt mondta, hogy ezzel valamit kezdeni kell, hanem Angela Merkel kitárta a karját, hogy gyertek, ők pedig jöttek. Ennek a durva politikai hibának vagyunk az áldozatai, Amerika pedig nem akar áldozat lenni. Ha Merkel értelmesebben gondolkodik, pénzt ad a pótlásra, és az ottani táborokban kiválogatják azokat, akik tényleg dolgozni akarnak, és beilleszkedni az európai társadalomba, nem a saját közösségeiket létrehozni. A multikulturális koncepció nem működik. Minden társadalom be tud fogadni nagyszámú embert, azzal a feltétellel, hogy alkalmazkodnak, átveszik a kultúrát. Ha ez nem működik, a bolygó rendje borulhat fel, amit nem viselne el. Minden helyzetben helyben kell a problémákat megoldani, amihez áldozatokat kell vállalni, pénzt ráfordítani, de nem ölelhetünk a keblünkre milliókat. 

A másik véglet viszont, amit ennek nyomán látunk, talán Magyarországon a legerősebben, hogy megerősödött az idegenellenesség. 

Ilyenkor nagyon nehéz tisztán tartani a dolgokat. Különösen Magyarországon, ahonnan 1956-ban százötvenezer ember kiment, és befogadták őket. Persze nem úgy, mint most a szíreket, hanem táborokba vitték és elosztották őket, és mentek, ahova mondták. Ez nagyon szigorúan szabályozott, fegyelmezett módon zajlott, és ebből a százötvenezerből is sokan visszajöttek. Ez viszont nem egy népvándorlásszerű folyamat volt, és szó sem lehetett róla, hogy ezt belülről lehessen kezelni, mondjuk úgy, hogy az oroszok menjenek ki, és hagyjanak minket békén. Ez tehát nem példa. A magyar kormánnyal sok mindenben nem értek egyet, de ebben, hogy nem kell gátlás nélkül befogadni mindenkit, igen, és most már nagyon sokan értenek ezzel egyet. Az adott helyeken kell megoldani a problémákat. 

Nem tüneti kezelések viszont ezek? Mi lesz például a klímaváltozás menekültjeivel? 

Ez az igazi probléma, az eddigi csak előjáték volt, ami azt demonstrálta, hogy a politikusok teljesen képtelenek észszerű megoldásokat találni. Amikor jön az igazi, a klímaváltozás miatti menekülthullám, amit nem lehet helyben megoldani, mert ott például épp víz lesz, az lesz a nagy próba. Fogalmam sincs, erre mi lesz a megoldás, és hogy hol kell majd beavatkozni. Erre fel kellene készülni. Egy olasz demográfus rájött, hogy a szaporodási ráta az átlagéletkorral párhuzamosan változik. 2,1 gyerek jelenti egy családban a reprodukciót, ez alatt fogy a lakosság, felette nő. Kiderült, hogy ahol az átlagéletkor meghaladja a 60 évet – Európában ma 70 –, ott villámgyorsan esni kezd ez a szám. Ez azt jelenti, az egészségvédelemmel, a szociális helyzet javításával lehet a szaporodást megállítani. Ez pedig egy teljesen más koncepció, mint amiben eddig hittek. 

***

NÉVJEGY Csányi Vilmos (1935) biológus, etológus, evolúciókutató, humánetológus, író, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fő kutatási területei az állati és az emberi viselkedés, illetve a biológiai és a kulturális evolúció. Tudományos munkássága mellett jelentős a tudománynépszerűsítő, publicisztikai és szépirodalmi tevékenysége is. Több könyve fordításban a világ számos országában is sikert aratott. A 2000-es évektől ír elbeszéléseket, regényeket, legutóbbi regénye Ő ott bent címmel 2016-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában.