A megtűrtekről

Oláh Ibolya sorsa akár tipikusnak is fogható. Ő az a lány, aki egy Tisza menti kisváros gyermekotthonából az első Megasztár döntőjébe bekerült. Nos, akinek hasonló élmény jutott osztályrészéül, jól tudja, az adott társadalom mélyvilágában gyakran nem is az ember tehetsége számít. A nem sok vizet zavaró középszerűség társadalmi szempontból inkább üdvösebb. Nevekről, kiváló alkotókról emlékezhetnék meg, akiket izgató mivoltuk s könyörtelen és igazságos útkeresésük miatt pályaszélen tartottak mindhalálig. Embereket említhetnénk, akikkel előbb vagy később mindig baj volt. Való igaz: kivétel nélkül besorolhatatlanok, tetten érhetetlenek voltak. A társadalom pedig rendet óhajt a maga számára. Nyugalmat. Békés egyhangúságot. S ha ennek a végeérhetetlen egykedvűségnek ára van, ám legyen! Száztíz-százhúsz esztendeje kontinensünk társadalmai akadémisták (!) és, persze, neurotikusan érzékenyek. ĺgy aztán nélkülözhetetlenül szükséges, hogy a gondolkodó és az adott gondolat időben be legyen sorolva. A társadalom ebben az önfeledt önzésében egyre csak töményül, és megteremtette a maga számára a kordában tartó eszközöket is, amelyek látszatra humánusak. És időnként, ha színre lép egy-egy önmagáról is megfeledkező, és csakis az alkotás hittevésében élő tehetség, az akadémista társadalom rendreutasítja őket. Hát, igen. A falak. A társadalmat védő rekeszek, melyeknek sok évezredes hagyományuk van. Az alkotó ember, ha csupán a szívére hallgat, az ösztöneinek tiszta igazában bízik és fennen mondja: „Fénynek kell itt lennie, ha erre ólálkodom!” Fénynek, ami esetleg másokat bosszant, hangnak, ami mások számára elfogadhatatlan. Az Erő pedig a túloldalon, azaz az emberen kívül van. Lám, ez az a bizonyos szakadás, amelyet éppen az utóbbi százhúsz esztendőben sikerült összefércelgetni – és megszületett a közbülső megoldás, a megtűrt alkotók kategóriája! A pályaszélre ebrudalt végezheti önfeltárásait. De az akadémistává előlépett társadalom diktátumába nem szólhat bele: a festő festhet, a költő verselhet, az énekes énekelhet. Ám, a hatáskörét maga az akadémista társadalom határozza meg. Alkotók, akik előtt kismillió akadály tornyosul. S akik majd elcsigázódnak, tán... Idők előtt elkopnak, s mint az adott társadalom majd kimondja: önmaguk áldozataivá váltak. A hittétel, mely szerint a ma civilizációjának színes és eredeti tehetségekre van szüksége, téves... A bugyután körmölő háziszolgákból, csatlósokból, károgó keljfeljancsikból sosem lesz elegendő. S a súlyt, az értéket is mindig-mindig odaát, a honi térfélen mérik majd. ĺgy aztán a Balaton partján festegető cigány fiút vihetik Hollandiába a tehetős pártfogók, és nyerhet röpke néhány esztendő alatt két díjat is a képzőművészeti világkiállításokon, Magyarhonban megmarad cigánynak, esztendőkön át névtelennek, s a kép szóljon bármiről, legyen bárminő értéke is: „egyelőre a ceglédi kultúrházban esetleg kiállítható is!” ĺgy volt ez akkor, a hetvenes években, s így lesz újabb hetven év elmúltával is, mert az igazi értéket az értéken túlival mérik, méricskélik. Az első Megasztárt még sok-sok hasonló show-műsor követi majd, azzal a különbséggel, hogy döntőbe aligha jutnak Oláh Ibolyához hasonló sorsú tehetségek... Mert megint minden oly távoli, oly bizonytalan, oly megfoghatatlan lenne az adott társadalom és a hűségesen szolgáló, megbízható mediális eszközök számára. Jobb a kevesebb, de a könnyen felismerhető! Jobb a jelentéktelenebb, de érzéseket-gondolatokat nem kavaró! A társadalom mindig a szótlan többségé. S hogy intoleráns? Ugyan, hát milyennek is kellene lennie egy társadalomnak? Különben is: az intoleranciának is megvannak a maga előnyei. S a vakvágányos eljárások mindig többek attól, mint amit a mindenkori emberi tudat befogadhat.