A megtorlás fehér foltjai

Az 1956-ot követő megtorlá-sok mai kutatásának célja tisztelegni az áldozatok előtt és hozzájárulni a múlttal való szembenézéshez – hangzott el az Emlékezés és emlékeztetés című budapesti konferencián.

Az áldozatok mellett nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik állásukat kockáztatva is kiálltak a szabadság mellett. Ilyenek voltak azok a bírák és ügyészek, akik inkább lemondtak hivatalukról, minthogy részt vegyenek a koncepciós perekben.

A megtorlás arcai

A büntetőperekről a mai napig nincs átfogó nyilvántartás, az áldozatok adatai részben kerültek nyilvánosságra, ezért indul kutatási program a megtorlás fehér foltjainak feltárására. Az 1956 arcai című rész bemutatja az áldozatokat és azt, mennyire különböző életutak, politikai meggyőződések jelentek meg a forradalomban.

A megtorlás arcai projekt azokra fókuszál, akik ebben vállaltak szerepet, illetve azokra, akiknek volt bátorságuk, hogy nemet mondjanak a hatalomnak, ugyanis csak komoly tisztogatások után találta meg a pártvezetés azokat az ügyészeket és bírákat, akik hajlandóak voltak a megtorlásokban részt venni.

A kutatások harmadik iránya a korszakot átfogó országos perkataszter elkészítése, ebből többet lehet megtudni például arról, hogy számos köztörvényesnek tűnő ügy, amelyben szó sem esett a forradalomról, miként válhatott mégis a megtorlás eszközévé.

Halálos védőbeszéd

A kutatások jelenlegi állása szerint több mint 26 ezer embert marasztaltak el 1956 miatt. Ennek feltárása csak széles körű szakmai összefogással valósítható meg. Ugyanis miután a Legfelsőbb Bíróság bírái 1989 nyarán lehetőséget kaptak, hogy saját személyi anyagaikat átnézhessék, az iratanyag igen hiányossá vált.

De nem lehet csak általában államvédelmisekről vagy vérbírákról beszélni. A védőügyvédek között is volt olyan, aki, amikor a védencére életfogytiglant kért az ügyész, a védőbeszédében arról beszélt, hogy szerinte halált érdemelne. A túlerőben lévő hatalomnak azért volt szüksége a megtorláshoz perekre, hogy a külföld előtt legitimálja eljárását, demonstrálja jogszerűségét. A magyar pártvezetés akkoriban kérte Moszkvát, hogy vetesse le az ENSZ napirendjéről a magyar ügyet, ám a szovjet elvtársak csak annyit mondtak: ez a magyarok problémája.

Az egyes ügyekben sok múlt azon, hogy éppen ki, milyen ember járt el. Részben ezért történhetett, hogy hasonló ügyekben az egyik bíróságon halálra ítélték a vádlottat, másutt csupán néhány év börtönt kapott.

Alkotmányos hasfájás

Az 1950-es évek elején Magyarországon is meghonosított sztálini büntetőpolitikára jellemző módon az őrszobákban a következő felirat díszelgett: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Különösen az ÁVH börtöneiben uralkodtak katasztrofális állapotok. 1957 februárjában az egyik akkori pártvezető, Marosán György bírálta a vádhatóságot, mert voltak, akik felléptek a törvényesség érdekében. „Egy ellenforradalom kellős közepén alkotmányos hasfájások ne jöjjenek elő! Legyen vége az udvariaskodásnak! Ilyen ügyészek ne legyenek!” – dörögte az ügyészeknek Marosán.