A más meglátás nem vétek

Ugyan közhely, de az idő elháríthatatlanul halad. Már megszoktad, hogy szeptember elején elmúltál hetven?

Tulajdonképpen soha nem foglalkoztam és ma sem foglalkozom komolyabban a korommal. Így az sem hökkentett meg, hogy hetvenéves lettem.

Pedig most már büszkén és joggal hetvenkedhetsz!

Joggal? Papíron igen, amúgy meg a szó egyéb értelmében lényegében már kamaszkorom óta hetvenkedem. Van bennem egy belső kényszer. Hogyha nekem más meglátásom van valamiről, akkor kötelességemnek érzem, hogy ezt az egyéni meglátást megosszam másokkal. Hiszen az emberek gondolkodásmódját a szavak határozzák meg.

Ebbe bizony most jó komolyan belevágtál!

Komolyan kezdtem el, mert ez sokat foglalkoztat. Talán ezért is csodálkoztam mindig azokon, akik ahelyett, hogy reálisan elmondanák, mit gondolnak a világról, az éveiket számlálva holmiféle mérföldköveket látnak-állítanak az életükben. Engem az ilyesmi hidegen hagy. Ha belegondolok, nyilván azért, mert a külvilágnak inkább a megnyilatkozásai és az ingerei érdekelnek, a legtöbb más kommunikációt pedig a belső énem folytatja velem. Persze, ettől függetlenül az idő tényleg elháríthatatlanul múlik; és ha valahol szóba jön, hogy akár 2040-ben ez lesz vagy amaz lesz, akkor egy picit el szoktam gondolkodni, hogy annak még én is tanúja leszek-e, vajon megélem-e azt.

Lehet, hogy nemcsak az a fontos, az élet mennyire hosszú, hanem hogy mennyire széles. Azt ugyanis te döntöd el, hogy széles sávon és nyomot hagyva magad mögött, vagy szűken élsz. Innen nézve sem bánod, hogy túllépted a hetvenet?

Szerintem réges-régen és eléggé széles sávon egy ügyű vagyok. Anna, a feleségem azt szokta mondani, hogy függő vagyok, írásfüggő. Én meg azt tartom magamról, hogy esetleg autista lehetek, de Asperger-szindrómával élő biztosan. Mert én világéletemben semmi mással szigorúan nem foglalkoztam, csak az írással. Érettségi után azonnal szerkesztőségbe kerültem, verseket pedig 23 éves korom óta írok. Társadalmi szempontból, fiatalon voltam politikus is, politikai pozíciók betöltésére viszont alkalmatlan vagyok. A politikusi alkatom, akár Igor Matovičé: ahhoz nagyon értek, hogy észrevegyem a problémákat, és tűzön-vízen át megoldani akarjam őket. Ha pedig nincsen konfliktus, úgy teremteni szoktam, hogy azután eligazítsam. Némi önkritikával, lényegében ezért nem/ezért sem lettem gyakorló politikus.

Rendben van, ha látszólag nem foglalkoztat az életkorod, amit azért hetvenévesen enyhe hetykeség kijelenteni. Vagy számodra elegendő azt sejteni, hogy mire használod majd a hátralévő idődet?

Én elsősorban a mának élek, és dolgom is van rengeteg. Meg hát szeretek is élni. A családommal, benne a három unokával. Többé-kevésbé minden napom előre be van táblázva. A kisudvarnoki öregfiúk csapatának asztaltársaságában szintén jókat szoktunk beszélgetni. Ez az „after partyk” hangulatán túl például abban segít, hogy tisztában legyek a néplélek rejtelmeivel. Így hát gyakran azt is tudom az emberekről, hogy mire akarnak gondolni; nem csupán azt, hogy mire gondolnak.

Napjainkban az írástudó feladata nyilván az lenne, hogy felismerje, mi zajlik körülötte. Elvégre „zajt csapni” a leírt szavakkal is lehet.

Nyilvánvalóan. Hiszen az újságíró az olvasóinak ír. Akadtak az életemben olyan időszakok, amikor olyan rössel fogtam neki az írásnak, hogy most aztán igazán rendbe teszem a körülöttem lévő felháborító összevisszaságot, társadalmilag kiegyenesítem a világ gyémánttengelyét. Persze, ez végül is naivitás. Bár nem baj, ha az ember ilyen céllal ül le dolgozni, mert a hivatásaként legalább komolyan veszi az írást.

És a civil polgár? Tudatosítja és igyekszik fölismerni, hogy mi zajlik körülötte, vagy csak úszik az árral?

A gondolkodó polgár tudatosítja. Egy igazi civil értelmiségi pedig duplán érzékeny a közpolitika, a közélet fals hangjaira. A kvázi polgár viszont elsiklik a dolgok fölött. Önmagamat nézve – lévén hogy nem közösségi, hanem társasági ember vagyok – én nem közösségbe, én társaságba járok. Annak azonban minden rezdülését, minden szándékát kiérzem. Amíg beszélgetünk, hellyel-közzel módosítani is igyekszem a témák célzatait, de másnap jobbára azt látom, hogy a többiek alapállása nem változott.

És a hazai magyar sajtó? Tudja 2023 októberében, hogy kicsoda, miféle ember a szlovákiai magyar? Hogy milyen az élete, mit eszik, hogyan él s hogyan gondolkodik? Éles szemű, jó tollú riporterként manapság kíváncsi itt erre valaki?

Hát erre mit mondjak...

Fájdalmas kérdés?

Az a helyzet, hogy inkább a hazai magyarokat látom rendkívül rossz mentális állapotban. Bár az szintén igaz, hogy ez nem csak a szlovákiai magyarok sajátja. Azért nem, mert az emberek 80 százaléka, általában tehát a társadalmilag civilizáltabb réteg is kíváncsi és irigy, homofób és bizalmatlan, idegengyűlölő és esetleg vérszomjas. Manapság erre fókuszál az olvasó is. Az meg tudvalévő, hogy a sajtóban a társadalmilag érzékenyebb, mélyebb merítésű írásokat az embereknek körülbelül öt százaléka olvassa. Ráadásul a sajtó nem valamiféle edukációs intézmény. Inkább az a feladata, hogy informálja az embereket, kielégítse a természetes kíváncsiságukat. Ennek keretében pedig – énszerintem – az a legfontosabb, hogy kiderüljön: mit gondol helyesnek az adott médium; illetve hogy mit gondol a lap újságírója, arra pedig ott van a vélemény rovat. Így elsődlegesen nem a sajtó hibája, ha mondjuk az elmúlt bő harminc évben álltában-fektében megírtam már, hogy mit látok a társadalomban dívó értékrendek között elvetendőnek vagy felülvizsgálatra szorulónak, de semmilyen változást nem észlelek. És ebben nyilván távolról sem vagyok egyedül. Gondolom, az tehát nem a sajtó, hanem főként az oktatás problémája, ha az olvasó olvasni tud, ám nem érti, mit olvas. Vagy nem akarja érteni. A legtöbb pénzt ezért az oktatásügybe kellene fektetni, de ettől messze vagyunk.

Például a kommentárjaid mindig is ütősek, nagyvágtásak voltak. Hatást kívánsz gyakorolni az emberekre?

Már említettem, hogy szeretem a konfliktusokat. Ezért hát igen, mindent a másik, sőt az ellentétes oldalról is érdemes nézni.

Ez szükséges alapállás?

Igen. Mert arról az oldalról, amit mindenki néz, amit mindenki hisz, már nehéz valami újat mondani. Meg kell nézni, mi van a dolgok hátterében, a dolgok túloldalán. Ezekkel a szempontokkal szintén érdemes foglalkozni. Hiszen ebben a „konfliktusban” mutatkozik meg a legjobban, a legjellemzőbben, hogy az adott témakörben mi az őszinte álláspontja annak, aki a véleménycsere részese. Ezért elég sok jelzőt is használok a szövegeimben, hogy az írásom célzatosabb legyen. Azt szoktam némi gőggel mondani: úgy kell írni, hogy ne aludjon el az olvasó. És ha talán maga a téma nem is, de a leírt sorok kimozdíthatják őt valamilyen irányba. Az internetes médiumok térnyerése óta az olvasó azokban azonnal viszontlát(hat) ja magát, illetve az újságíró szintén rögtön reakciót tapasztalhat a munkájára. Ennél többet ebben a szakmában nem várhat el az ember.

Érdekel még téged ez a szakma, a közírás feladata annyira, hogy a hazai magyar újságírás jövőjéért aggódjál? Érdekel, hogy ki hogyan csinálja?

Már hogyne érdekelne! Nagyon is érdekel. Aggodalom pedig semmilyen sem él bennem. Mert hazabeszélés nélkül, vannak olyan fiatal kollégáim, akik a korszerű sajtó működésének bizonyos szegmenseiről többet tudnak, mint én, a régi motoros. Egyébként mindig is ez utóbbi volt a célom. Nem félek hát attól, hogy a szlovákiai magyar újságírás leszálló ágba kerülne.

Számodra a világról mi az egzaktabb nagyítólencse: a média vagy az egyén lelkületéből fakadó költészet?

Természetszerűen a költészet. Bár manapság a szépirodalom, azon belül pedig a költészet még kevesebb olyan embert köt le, akinek az olvasottak szükségszerűen a fantáziáját is megmozgatják. Néha a pályatársaimmal azt szoktuk mondogatni, hogy egymásnak írjuk a verseket.

Nem lehangoló ez?

Pusztán első hallásra föltehetőleg igen, annyira azonban nem foglalkozom ezzel. Egyrészt abban a helyzetben vagyok, hogy eddig már sokat letettem az asztalra. Másrészt az emberben mindig él egy kis kényszer: az írás kényszere. Ha valamit meg akar oldani, vagy csak nyíltan szólni róla, akkor azt meg kell írni! Ha verset írok, akkor roppant boldog vagyok. Hiszek a szavak erejében. És ha úgy érzem, most elkaptam a fonalat, akkor szinte föltörnek lelkem mélyéből a gejzírek, a vulkánok. Azok a szavak, amelyek az emberek gondolkodását abba az irányba viszik/vihetik, ahová a szerző leginkább akarja. De amikor lezajlik ez a folyamat, úgy többnyire már csak azt érzem, ennyi volt. Lehet, ezért nem gondolkodom most sem azon, hogy milyen volt az életem, ez a hetven esztendő, vagy hogy mit tennék másként.

Mindenesetre ma már ez egy más világ, mint amiben 1989 előtt a mi generációnk szocializálódott. Nyilván ma is kiállsz a vélt vagy valós igazad mellett. Üzenő ember vagy, avagy forradalmi lelkületű?

Fiatalon forradalmi lelkületűnek éreztem magamat, most viszont úgy gondolom, üzenő ember vagyok, hiszen közéleti szerepet elsősorban az írásaimon keresztül vállalok.

Nos, ha te is észrevetted, úgy most megüzennéd, hogy az utóbbi 20-30 évben miért kopott meg – nálunk is – a méltóság szó, főleg annak régebben még bevált természetes jelentése?

Mert a méltóság helyett az úrhatnámság kerekedett fölül. Az vette át a vezető szerepet. Mert az ugyan természetes, ha a politikus a hatalmat akarja, elvégre mi mást akarjon, ha politikus az illető, de egy percig sem mindegy, hogy hogyan akarja és miként gyakorolja azt a hatalmát.

Legyen akárhogy is, de menthetetlenül elmúltál hetven! Megöregedni, időskorúnak lenni, azt meg kell tanulni?

Egészen komolyan mondom, az életkorom pusztán annyiban foglalkoztat, hogy az unokám a minap semmiképpen sem árulta el nekem a rémálmát. A menyemtől kellett megtudnom, a gyerkőc azt álmodta, hogy én meghaltam, és nem lesz, aki a heti edzésekre viszi-hozza őt. Ebből rádöbbentem arra, hogy csak akkor szeretnék meghalni, ha már fölnőttek az unokáim. Nehogy bajt okozzak a lelkükben.