A mangalica tartása

Mivel a 2. világháború után a zsír helyébe az étolaj lépett, a sertések értékmérője a húshozamuk lett. Ennek következtében a századfordulótól fokozatosan csökkent a kifejezetten zsírsertések száma, és csaknem teljesen a kihalás szélére sodródtak. A fajtát a génbankok mentették meg a kipusztulástól, az 1990-es évek elején Magyarországon például alig 200 darabot tartottak belőle nyilván.

1994-ben újjáalakult a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete, amely ma már több mint 3500 anyakocát törzskönyvez. Ez a szervezet végzi a piacra kerülő mangalica termékek ellenőrzését és igazolását is. A fajta felfutását egy piaci igény is hathatósan segítette, ugyanis a spanyol sonkagyártók termékeik alapanyagául zsírsertéseket kerestek, s ezeknek a követelményeknek leginkább a mangalica felelt meg. A mangalica küllemét tekintve tipikus zsírsertés, rövid mély törzse van, csontozata finom, testét dús göndör szőr fedi, a túrókarimája palaszürke színű. Nem stresszérzékeny, ridegtartást kedvelő fajta, tűri, sőt kedveli a nagy falkában való szabadtéri tartást. Kevésbé szapora, lassan fejlődik és igen zsíros, szalonnás húst ad. Képes több mint 70 százalékos fehéráru (zsírszövet) kitermelésére. Zsírja és szalonnája kifejezetten lágyabb, a zsír olvadási pontja alacsonyabb, mint a hústípusú sertéseké, és olyan telítetlen zsírsavakat is tartalmaz, amelyek kedvezően befolyásolják az emészthetőségét. A húsa kevesebb, viszont kiváló minőségű, ízletes, kifejezetten alkalmas kolbászáruk és érlelt sonkafélék gyártására.

A mangalica az egyetlen tisztavérben fennmaradt őshonos sertésfajta, amelynek őse a mediterrán ásatag sertés, a spanyol Iberico zsírsertés rokona. A Kárpát-medencében a rómaiak terjesztették el közvetlen ősét a Szalontai sertést, amely később erősen keveredett a Bakonyi és a Magyar Hegyi Sertés fajtákkal. Hőskorát a 19. század végén és a 20. század elején élte, ekkor milliós nagyságrendben hajtották majd szállították őket a nyugati piacokra. (sz)