A mámor joga

Hogy miért ne adjunk pénzt hajléktalannak? Mert elissza! Esetleg elkábszerezi, elcigarettázza. Sose csinálná vele azt, amit más rendes ember. Például, nem gyűjt lakásra. Nem kuporgat autóra. Amilyen egy megátalkodott egy ilyen hajléktalan, még szőrmebundára sem rakosgat össze szorgalmasan filléreket, amiben nem fázna télen, a hülyéje. Meg meg is néznék. De ő nem! Neki ez nem kell. Csak a mámor, a részeg boldogság. Az igen.

Mert a jövőre gondolni, az feltételez egyfajta jövőképet is. Legalábbis egy kis minimális optimista krédót, tudniillik hogy VAN jövő. Hogy jön mára holnap, s a holnapra holnapután. Ami esetleg megint egy élére állított garassal többet jelent a családi kasszában. (Mármint, ha van kassza. Meg család.) Csakhogy egy hajléktalan – már amenynyire ezt egy hajlékkal, ha mégoly szerénnyel is rendelkező egyén képes felfogni – már nem igazán hisz a holnapok és holnaputánok szigorú egymásutániságában. Számára a biztos holnapok és holnaputánok valami ködös messzeségben létezhetnek csak, nagyjából ugyanott, ahol a saját lakás/autó/szőrmebunda. Holnap? Ugyan. MA van. Holnapután? Dehogyis. Csak MA. A holnap meg a holnapután bizonytalan, tehát ott jól sem érezheted magad. MA viszont igen, most, rögtön, azonnal. Itallal, szerrel, cigarettával. Arról nem beszélve, hogy a kuporgatóknak se igen van autójuk, legföljebb rozsdás skodájuk, amit naponta bütykölnek. Meg nekik sincs villájuk nyírott pázsittal, legföljebb huzatos és beázó panellakásuk. És ha innen kilépnek, nem szőrmebundát öltenek magukra, hanem elmennek a kínaiba, egynyári rongyokért. (Hogy ennek ellenére mégis van valakiknek villájuk, nyírott gyeppel, böhöm nagy kutyával? Terepjárójuk, arany nyakláncuk? Nyusztprémes bundácskájuk cobolyprémes kalpaggal? Meg ne kérdezd már, hogy honnan a jó fenéből!)

– Kenyeret, azt adok neki – nyilatkozik magabiztosan egy adakozó, jó keresztény. – Még kiflit is, a múltkor is, hármat. És nem kellett neki, képzeld! Pénzt, azt meg tőlem nem kap, mert úgyis csak elissza – teszi még hozzá a kedves ember, a közeli – meg a távolabbi – kocsmák rendszeres vendége.

Megmondom, felebarátaim, én se igen tudnék mit kezdeni naponta negyvenhárom kiflivel, néhány vekni kenyérrel. Kicsit talán uncsi volna. Igaz, az ilyen idegesítően magabiztos reagálás még a jobbik eset.

Szolibarna, vastag láncos, elegáns úriemberre (na jó, az „úri” csak afféle általános jelző, miként az „ember” is) köszön rá egy vékonydongájú, taknyos, mocskos és acetonszagú kis gettóbeli roma gyerek: – Jó napot, bácsi! – S hozzá még vigyorog is. Tán viccnek szánja, ki érti ezeket. A vastag láncos szó szerint meglilul, miként az egyik makói hagymafajta. Nyakán kidagadnak az erek, s a következő pillanatban már ordít, miként a halálra sebzett vadkan. Ki gondolná, mennyiféle állat lakozik az emberben. – Majd adok én neked bácsit, tee... – Ezt egy jelző követte, amire pontosan már nem emlékszem, de valami apró, mocskos és nagyon idegesítő kis élőlény szerepelt benne. Aztán még hozzáteszi („félre”, miként a színész a színpadon): – Csak el kéne égetni mindegyiket. – Nem vitás, meg is tenné. Locsolna benzint, élvezettel, kattintana öngyújtót. Merthogy akkor végre „rend” volna, őszerinte. S nem szólíthatnák meg őkegyelmességét ilyen tetves, mocskos, büdös kis... izék.

Most próbáljuk meg elképzelni, hogy hazamegy egy ilyen tetves, mocskos, büdös kis hajléktalan – haza, jó vicc, nevessetek, hahaha! – azok után, hogy kapott máma összesen negyvenhárom kiflit. És azok után, hogy egy nagy darab, dúsan aranyozott lila állat hasábfa gyanánt el óhajtotta tüzelni. Most őszintén, tud örülni a negyvenhárom kiflijének? Vajon megköszöni tiszta szívből adakozóinak az ő nagylelkű kifliajándékaikat? A világért sem akarok eltántorítani senkit a kifliadományozás nemes hagyományától. Csak azt mondom, ne akarjon megvédeni a mámortól senki, főleg akinek ez magának is oly kedves – akár a csaknem mindenki által elfogadott cigaretta formájában. És hogy ne akarjon egyfolytában kiflit meg kenyeret adni a szerencsétleneknek a jótékony adományozó, olykor, mondjuk, adhatna egy konzervet is. Tisztán csak a változatosság kedvéért.