A kis hal is hal

Szeret eldicsekedni a haverok előtt, legendás, botot recsegtető halakról mesélni. Atavisztikus ösztöne kielégíthetetlen, különösen, ha volt szerencséje néhányszor nagy halat fogni. Azon túl mindig azokról álmodik. Csakhogy Fortuna istenasszony nem fogadja mindig kegyeibe a horgászt, olykor hagyja, hogy főjön a saját levében. A kapástalan napok között aztán ünnepnek számít a jó fogás.

Rekordhajhászás

De kezet a szívre: hogy nézne az ki, ha minden alkalommal csupa nagy halat fognánk? Ha úgy működne a dolog, ahogyan a bojligyártó cégek által készíttetett reklámfilmekben, ahol két nap leforgása alatt több mázsa pontyot cibálnak a partra a nagy profik, s engednek vissza sportszerűen a vízbe? El nem tudom képzelni, minek tudnak örülni egy idő után az ilyen nagyágyúk? A húszkilós pontymatuzsálem után a huszonegy kilósnak? S ha az megvan, csak a huszonkettes érdekes? Nyilván nem így van, de a rekordhajhászásnak szerintem meglehetősen kevés köze van a sportos pecához (bár annak nevezik), különösen látva a bivalyerős szerelékeket, amelyekkel percek alatt kivontatják a partra szegény halat.

A pecában épp a kiszámíthatatlanság a vonzó, az adja meg a bukéját. Hogy egyszer hopp, máskor kopp. Ha a napokig tartó sikertelenség után egyszer csak beakad egy-egy szép hal.

Kis horog, nagy horog

Barátommal bíbelődünk a holtág partján. Mutattam neki egy új horogkötést, azt gyakorolja már vagy fél órája angyali türelemmel, amikor hirtelen hozzám fordul, s megkérdi:

– Miért horgászol mindig ilyen kis horgokkal? A nagy halhoz nem nagy horog illik?

– Jegyezd meg, barátom, hogy kis horoggal foghatsz kis halat is, közepeset is, nagyot is, de nagy horoggal csak nagyot. Feltéve, ha szerencséd van. Ha nincs, ücsöröghetsz szárazon.

Hümmög egy sort, látom, érti, de valahogy nincs ínyére a dolog. ĺgy hát elmesélem neki azt a pár évvel ezelőtti fogásomat, amikor tizenhét kilós amurt fárasztottam ki keszegező felszereléssel. Azzal téve pontot a mese végére, hogy nagy horoggal, durva, vastag zsinórral lehet, hogy kapásom sem lett volna. A halak olykor nagyon rafináltak és óvatosak. Ez nem jelenti azt, hogy ésszerűtlenül finom szereléket kell mindig használni, de könnyebben be lehet csapni őket, ha ismerjük a szokásaikat. A hal ugyanis megszokja a csalit. ĺzét, súlyát, illatát. Ha például egy-két kukoricaszemet nagy kampóra tűzünk fel, a ponty számára azonnal gyanús lesz a dolog, amikor fölveszi. Nehéznek találja, természetellenesnek. Ezért használnak egyre többen hajszálelőkés módszert, amelynek az a lényege, hogy horgon kívül kínáljuk fel a csalit, így csapva be a rafinált halat. Nem találja gyanúsnak a kaját, felszippantja, s vele együtt a horgot is. A többi már csak ügyesség meg szerencse dolga.

– Ha ez így igaz, miért fognak tavasszal nagy, húsos horoggal, durva, harmincötös zsinórral pontyot, ráadásul pufókával, amely szinte súlytalanul lebeg? Azt nem találja gyanúsnak a hal?

– Nem, mert ezek a potykák előnevelt, többnyire ősszel telepített halak, s nem természetes környezetből kerülnek a halastóba. Ezek olyanok, mint a porszívó, mindent megesznek. De próbáld meg őket becsapni később, nyár vége felé, amikor már utána vannak egy-egy szúrópróbának, leakadásnak, vagy megtapasztalták fajtestvérük elvesztését. A hal nem hülye, a jó és a rossz tapasztalatokat ugyanúgy elraktározza, mint a többi élőlény. Persze mindig más a helyzet a halastavak és a természetes vizek esetében. Márpedig mi a természetes vizeket, a folyókat, holtágakat szeretjük.

Kis csali, nagy csali

Ebben megegyeztünk. Nyár este volt, lógattuk a kanócot a Kis-Duna holtágán. Előttünk hódpatkány tempózott a túlpart felé, majd lebukott, és csak egy loccsanás jelezte, hogy ott járt. Békák tocsogtak, fújták monoton szimfóniáik valamelyikét. A halak valahogy nem voltak étvágyuknál, késő délutántól alig fogtunk néhány kárászt meg pár közepes dévért. Ráadásul csalihalunk sem volt, hogy éjjel megpróbáltunk volna a süllők eszén túljárni. Jobb híján egy félkilós keszeget raktam fel harcsázó szerelékre, hátha a bajszik erre járnak. De mivel a csali túl súlyos volt, a fenék iszapos, döglötten tűztem fel, fenekezőre, megtunkolva egy kis polisztirénnel, hadd lebegjen a fenék fölött. Még az oldalát is beirdaltam, hogy áradjon belőle az illatanyag. Aztán söröztünk, beszélgettünk. Tipikus pihenős pecára jöttünk, nem volt kedvem kilométereket kajtatni és keresni a halat. Hamarosan el is szunnyadtunk.

Igyekeztem éber maradni, mégis barátom riadt fel: a harcsás szereléken felcsapódott a kapásjelző, majd muzsikálni kezdett a nyeletőfék. Úgy pörgött az orsó, hogy öröm volt nézni. Nem soká vártam, visszakattintottam a nyeletőféket, és belesuhintottam a sétába. Egy hatalmas rúgás válaszolt, majd azonnal megkönnyebbült a szerelék. Kihúztam a horgot a hal szájából.

– Na, ez az a bizonyos nagy csali, nagy horog esete – mondtam a havernak mérgesen, és kihúztam a szerelést. Szerencsétlen csalihal összetrancsírozva fityegett a hatalmas kampó végén. Hogy mi kapott rá gusztust? Valószínűleg harcsa, de az is lehet, hogy valami öreg csuka, amely éjjel nem igen táplálkozik, de a kivétel erősíti a szabályt.

– De hiszen ennyi idő alatt torokra nyelhette a hal a horgot – méltatlankodott a barátom.

– Igen, csak túl nagy volt a csalihal, és nem akadt a horog. A kisebb falat, kisebb horog eredményesebb lett volna.

Csalit cseréltem, és nem nagy meggyőződéssel dobtam be vissza a horgot a túlparti bokrok elé. Az reggelig érintetlenül ott is maradt. Hasonlóképpen az úszós szerelékek: a kukoricás és a gilisztás is. Még csak nem is böködték a halak a horgot. Reggel aztán leballagtam egy közeli helyre, ahol egy tökleveles alakult ki, talán az egyetlen ilyen az egész holtágon. Addig nézelődtem, míg megpillantottam a felszálló buborékokat, ami arról árulkodott, hogy valakik ott turkálnak. Közvetlenül a növényzet mellé dobva, egymás után fogtam két termetes dévért, majd visszaballagtam a haverhoz:

– Látod, ma nem fogunk nagy halat. Be kell érnünk ezekkel.

Az „ezek” kategória alatt félkilós keszegeket kell érteni. Ha az ember nem azzal a szándékkal ül ki a vízpartra, hogy malacnyi pontyot, asztalnyi harcsát akar fogni, remek szórakozást és szép eredményt hozhat a dévérezés, kárászozás. Sőt az eperfa alatt dőzsölő jászkeszegek, amelyek közül kispecával egy óra leforgása alatt kikapdostam hat darabot. Kis horoggal, két-három szem csontival. Igyekeztem oda pöccinteni a horgot, ahol éppen vízbe cuppant egy-egy eperszem, mert a halak mindig oda startoltak. Szépek voltak, jó szórakozást nyújtottak.

Délelőtt, amikor pakolni kezdtünk, szemrevételeztük a zsákmányt: 7-8 kiló halat fogtunk, igaz, nem kapitálisakat, de szép, vaskos jaszkókat, dévéreket és pár termetes kárászt, nem szólva két méret alatti süllőről, amelyeket természetesen azonnal visszaengedtem. Ők is esőgilisztára jöttek, kis horogra. Mindent összevetve jól szórakoztunk, és nem azon agyaltunk, hogy rekordokat kellett volna döntögetnünk. Bár az a bizonyos elrontott nagy kapás nehezen lesz felejthető.