A kétségbeesés különböző fázisai egy kerületi székhelyű hivatal huzatos folyosóján

Voltál már munkanélküli? Ismered a kétségbeesett hirdetés- vadászatot? A torokszorító, reménykedő kutakodást a sajtóban, az interneten? (Most nem arról az esetről van szó, mikor valaki szól, hogy az ismerősének a kollégája megsúgta: itt és itt van üresedés. Csak persze ennyit és ennyit kell letenni, kápé. Dollárban is jó, az ismerős szívesen közvetít, mert amúgy meg barát.)

Nem, most azokról van szó, akiknek nincsenek befolyásos ismerőseik, akik nem tudnak letenni az asztalra se fél disznót, se kápét, se dollárban, se sehogy. Egyrészt, mert nincs nekik, másrészt meg – és most kapaszkodj meg, nyájas olvasó! –, mert nem akarnak... Mert a tiszta játékot szeretik. (Az ilyen élhetetleneket jól le kéne lökni a Tajgetoszról!)

Keresgetnek, átnyálazzák a napilapok munkát keres-kínál rovatát, és éjfélekig lógnak az interneten, mert akkor olcsóbb. És aki keres, az talál, ahogy egy érdekes könyvben írva vagyon. És most itt ülnek mind, a kerületi székhelyű hivatal álmárvánnyal kirakott huzatos folyosóján, a kétségbeesés különböző fázisaiban. Az izgalomnak, a reménykedésnek és a nagyon is lehetséges csalódásnak tömör légköre hullámzik itt.

Az is meglehet, tök feleslegesen. Ily meghallgatásokon gyakran megesik, hogy valakit, ugye, már rég felvettek, vagy mert letette a fél disznót, a kápét, akár dollárban, vagy mert Valakinek a Valakije. És most ül itt, a többiek között, csendben és megelégedetten, mint a Pink Floyd téglája a falban. Lehet, hogy sajnálja is a többieket, végtére is, lehetne nekik is Valakijük, vagy legalább kápéjuk, na nem? Titkos favoritnak lenni oly mámorító érzés...

A hivatal elnevezéséből kiindulva sokan számításokra, ölnyi képletekre gyanakodnak, ez okból grafikonokat meg statisztikai módszereket bifláztak napestig. Na, ez súlyos tévedésnek bizonyult. „Folyó év mely időszakában fizetheti ki az állami alkalmazott a jövedelemadóját?” „Hányszor kaphat jutalmat évente?” (Komolyan volt ilyen kérdés, nem viccelek.) „Az adatelhallgatásért (ez valami új bűnözési ág) járó pénzbüntetést mely szervezet számlájára fizettetik be?” (A kérdések nem mindenkit lepnek meg. A Téglát aztán nem, hisz neki a nagybátyja már régen... )

Bennfentes hölgy érkezik, roppant erélyesen. Tragikus hangnemben közli: ha a felvételizők megtárgyalják egymás között a már elhangzott kérdéseket, akkor bizony a saját esélyeiket rontják. Többször is elmondja, lassan, hangsúlyozottan. Hát igen. Ember embernek legyen csak farkasa, így juthatsz előre. Pedig ha jól belegondolunk, ez teljességgel értelmetlen, hisz nem valószínű, hogy azon a véletlenül elcsípett egy-két feleleten múlna a felvételizők sorsa. (A Tégla persze csak finoman mosolyog ezeken az ideges kis próbálkozásokon.)

Esetleg más információs forrás? Igen! Zümmögnek, brummognak, csilingelnek, danolásznak a mobiltelefonok. A felvételizők gyors válaszokat követelnek otthonról, ahol a férj/feleség/barát/diplomás jó szomszéd/stb. lapozgat viharos gyorsasággal vaskos törvénytárakat. (A Tégla bizony nem mobilozik, ő aztán nem. Minek? )

A reménykedő jelentkezők külön figyelmet fordítanak az öltözködésre, naná. Míg a férfiemberek találékonysága az ősi zakó-ing-nyakkendő párosításban merül ki, legfeljebb olykor-olykor a nyakkendőt nagy merészen elhagyva, s e kihajtottgallérúsággal némi sportos eleganciával vegyített fiatalos agresszivitást sugallva, addig a hölgyemények megcifrázzák betyárul, de meg ám! Van itt minden, kérem szépen. A szolid kiskosztümtől a csak éppen hogy nem nagyestélyiig, a mély kivágásoktól a hosszú felvágásokig. Mindezeket a végletekig fokozza a garantáltan izzadtsággátló badidezodor – mellyel halvány esélyük sincs őt megizzasztani –, meg a tiktakcukorkák gyakori használata – mi garantáltan illatos lehelletet ád. Az ember végső kétségbeesésében még akár a reklámokat is elhiszi. (Csak a Tégla, az nem hisz semmit. Ő ugyanis tudja, hogy reggelizhetett volna akár jó fokhagymás kalbászt is, félökölnyi vereshagymával, meg lehetne szájszaga, de akár lópatája és kénbűze, akkor is...)

Disztingvált, ősz hajú, sötét öltönyös, krokodilbőr aktatáskás úriember érkezik. Idősebb – jóval –, mint az incifinci átlag. Ő az, akinek abszolút semmi esélye, mert már a negyveneseket is nehezen... Lehet, tudja ezt ő is, de emberi tartásának utolsó maradékával még kapálózik: hé, élek, munkát keresek, nem szorulok a nyavalyás szociális segélyetekre! Próbálkozik. Hátha. Esetleg. Véletlenül. Terepmunkásnak felvehetik talán, s akkor loholhat naphosszat az átizzadt öltönyében, adatokat gyűjteni, kérdőíveket dugni vadidegen emberek orra alá, akik ezért cserében bevágják az orra előtt az ajtót, lehordják mindenfélének és elküldik a jó édesanyjába. (Őt még a Tégla is sajnálja. Mert az is ember!)

Több mint száz kilométeres távolságból is érkeznek jelentkezők. Ha esetleg mégis felvételt nyernek, akkor kell majd csak dönteniük: naponta beutazni, esetleg valami szánalmas, de méregdrága kis albérletben szűkösködni. A napi négy-öt órás utazás már nem tűnik olyan rettenetesnek – vagy inkább elképzelhetetlennek –, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt.

A családi élet gömbölyded házikenyeréből ismét jókorát harap a rohanó huszonegyedik század.

Nem érdekes. A munka fontosabb.

A munka fontosabb?